Aki állandóan azt hirdetik magukról, hogy mennyire boldogok, tényleg azok?

Szerintem alapvetően nincs olyan, hogy "vagy boldogság, vagy boldogtalanság". A kettő folyamatosan együtt is létezik bizonyos szinten.

Ha magamat nézem, akkor ott vannak az életem árny oldalai. Családi problémák, egyedüllét, munkahelyi stressz, betegségek. De ettől függetlenül nem kesergek a nap 24 órájában, hanem szépen elvagyok, megkeresem azt ami érdekel, olvasás, túrázás, múzeumok, kirándulás és azokban élem ki magam.

"Én vagyok a szar, hogy a nehézségeim ellenére megélek. Van pofám vigyorogni úgy, hogy közben semmim sincs :D"

Ez a tökéletes megfogalmazás szerintem is. Nagyban függ az életed attól, hogyan fogod fel.

Nálunk amúgy a rokonságom tökéletes példája a negatív gondolkodásra.

Egész életemben ilyenekkel jöttek:

Mikor fejezed már be az egyetemet?

Barátnőd van már? Mikor lesz?

Mennyit keresel, miért csak annyit?

Legutóbb például azzal jöttek, hogy "Hát ha már Pesten vagy, illene legalább 500 ezret keresned.... Mondta ezt olyan, aki konkrétan egész életében nem dolgozott, soha nem volt keresete. Vagy mindig autóval cseszegettek, hogy "mikor veszek már". Kaptam céges autót, aztán ott is elindul az okoskodás, hogy "az nem az enyém" meg hogy miért nem veszem meg az autót aminek minden költségét a cég állja...

Vagy ha már túrázás, azt is megkaptam, hogy "Hááá de abba mi a jó?" Mert mekkora hülyeség már, hogy 40-50 km-eket megyek erdőben. Persze ha vissza kérdeztem, hogy te miért mész el a kutyával sétálni, akkor megint ment a nagy gondolkozás...

Meg egész fiatal koromban a panaszkodás ment, meg a "majd megtudod milyen felnőttnek lenni". Aztán felnőttem és én vagyok a hülye, hogy élvezem.

Tipikus magyar gondolkozás:

Ha szomorú vagy akkor szomorú vagy. Ha boldog vagy akkor valójában szomorú vagy tehát szomorú vagy.