Miért jó megöregedni és végigélni egy életet?

Én sokszor azt érzem, hogy nagyobb értéke van annak, ha fiatalon meghal az ember, ha boldogtalan. Elmondom, hogy értem, hátha érthető lesz:

Egész kamaszkoromban magányos voltam, és vártam arra, hogy legyenek barátaim, legyen barátnőm és legyen életem. Nem lett. Koravén lettem és nem volt senki mellettem. Nem jöttem ki a velem korabeliekkel sem. Mire nagyon későn lett volna barátnőm, úgy éreztem, hogy nem ő kell nekem, pedig mindenben passzolt hozzám, és nagyon ragaszkodó volt. Ellöktem magamtól, pedig ő volt az igazi.

Most erre majd jönni fog a szemforgatás és az a válasz, hogy "tudjuk, tudjuk, mindenki azt hiszi, hogy megtalálja az igazit ebben a korban; túl kell lenni ezen fiam, mint a fogzáson". Na EZ az, amivé nem akarok válni. Kiégett, cinikus, az élet által megkeményített egyenemberré, akit már nem kapnak el ilyen nagy, kamaszos érzelmek, meg ilyen nagyon erős igény az intimitásra, mert ő már túlvan mindenen, ő már utólag mindenről látja, hogy csak egy felindulás az egész, és különben is, a felnőtt élet sokkal egyszerűbb és sokkal profánabb ennél, a karrierre, pénzre, házra, autóra, gyerekre kell koncentrálni.

TUDOM, hogy ez a lány volt az igazi, és nem érdekel, hogy ki mit hitetlenkedik. Én is elég józan és racionális ember vagyok, de itt tényleg annyi véletlen egybeesés volt kettőnk között, hogy az valami elképesztő. Tökéletesen kiegészített engem. Őt nekem szánták. Ő volt az a valódi társ, akivel egy pillanat alatt egymásra hangolódtunk, akire mindig is vágytam, akit el kellett volna vennem, aki az életem részévé kellett volna, hogy váljon, és utólagosan minden szenvedésem értelmet nyert volna. És azóta úgy érzem, hogy nincs semminek semmi értelme. És továbblépni sincs értelme. Mert azt érzem, hogy innen tovább nincs más, csak a profaneitás ("hja, ezeket az érzelmeket ki kell nőni, majd találni valami épkézláb nőt, aztán élni valahogy") és a cinizmus ("nincs is olyan, hogy nagy ő, ki kell verni a fejünkből ezeket a hülyeségeket és minél többet szexelni"). Nem akarok ilyenné válni. Nem akarok lemondani ezekről az érzésekről. Úgy érzem, hogyha nem halok meg fizikailag, mielőtt ez megtörténne velem, akkor is meghalok, csak másképpen. Elvesztem azt a részem, akinek érdemes élnie. Követem a lány életét, és tudom, hogy ő sosem fog ilyenné válni. Azzal, akivel most van, és akivel nagyon szeretik egymást, pontosan azokat a dolgokat valósítják meg, amikre én is vágytam volna. Ők nem fognak kiégni és cinikussá válni, mert megőrzik magukban ezt a kamaszvilágot, számukra ez egy életre szóló varázs lesz. Egyébként a testvérét is ismerem, és ugyanez igaz rájuk. Vallásos emberekről van szó, látszik rajtuk, hogy egy életre keresnek párt, és valahogyan meg is találják azt a társat, aki alkalmas is erre. Hát ez az, ami számomra még fiatal huszonévesként ijesztő volt. Azóta milliószorosan bánom, mert azt látom, hogy semmilyen más utat nem éri meg járni. Aki azt hiszi, hogy az el nem köteleződés szabaddá teszi, az téved, mert csak gyökértelen lesz és kóborolni fog. Pár évig talán élvezni fogja, de aztán sokkal jobban fogja zavarni az állandó intimitás hiánya, mint a változatos partnerek kínálta pillanatnyi örömök.

Szóval ebben rekedtem meg. És nem látom, hogyan tovább.