Te lenézed azokat az embereket akik az általános iskolába áldozattipusok voltak és felnőtt korukra mentális problémával küzdenek?

A gyerekek a legkegyetlenebbek... Én raccsolok mai napig (IGEN, 10 év logopédia után is, mert örökletes!), gyerekként kinőtt ruhákat hordtam szegénység miatt, a hajamnak néha apám esett neki ollóval, így különböző hosszúságú volt, néhol majdnem kopasz foltokkal.

A tanár beállított az asztalához (ami elől van és mindenki ezt látja) és ki kellett mondanom az "r" betűt. Nem sikerült, együtt röhögött a többiekkel, majd ideges lett és a torkomnál fogva ordított a képembe. 2000-es évek, Zugló... Innentől kezdve szabad préda voltam az osztálytársaim számára. Elvégre, ha a tanár (a felnőtt, akire fel kell nézni, tisztelni kell, hallgatni rá) nyíltan megszégyeníti a másikat, akkor azt is követjük, nem?

Szülők... ugyan már. Férgek, a szülő kifejezést nem érdemlik meg. Nekünk (vannak tesóim) kuss volt a nevünk, vigyázzba vágtuk magunkat apánk előtt, így is többször tört el csont, mert "bénák vagyunk és leestünk innen/onnan". A tanárok is tudták, csak annyi agykapacitásuk nem volt, hogy hahó, ha utálom a szülőket, akkor nem a bántalmazott gyereket kéne az iskolában is áldozattá tenni.

Gimiben már jó volt, de addigra nem mertem megszólalni, mert raccsolok.

Az egyetem volt az a hely, ahol felfogtam, hogy elfogadnak. Beszédhibásan, csúnya lányként, halkan. Azóta se tapasztaltam lenézést, de bőgni tudnék hogy amikor beszélek, akkor néha nem értik az emberek. Végre nem összegörnyedve, osonva közlekedek, hanem normális ember módjára.

Szociális készségekben viszont tényleg szörnyű vagyok :D Nem tudom mit-hogyan kéne mondani, így inkább kínos csönd van, miközben magamban végig sikoltozom, hogy BESZÉLJ MÁR, BÁRMIT. A legalapvetőbb kommunikációs csacsogás is megterhelő, de egyre jobb vagyok benne.