Egyetlen rokonom van, az apám, aki súlyos depressziós, fél az egyedülléttől. Úgy gondolom, hogy negyven évesen az embernek nem az a dolga, hogy a szülójének legyen a szülője. Ti hogy látjátok? Mit tennétek az én helyemben?

Az apámat nem ismertem addig, amíg anyu öngyilkos nem lett. Egyedül maradtam. Apu az ismerősök nyomására értem jött és ott hagyott idegeneknél. Azt mondta, el kell valamit intéznie, holnap jön. Nem jött, egy hónap múlva sem. Nem nevelt fel, elhagyott. Voltak ilyen-olyan nőügyei, most már nincsenek és a viselkedése miatt nem tűri el a környezete. Azóta keresi a társaságom, mióta a többi kapcsolata elhalt. Nem, nem szégyellem magam, mert nincs miért kedves második hozzászóló!