Nektek hány éves vagy hónapos korotokig van emléketek legkorábbról a gyerekkorból?

Az vicces, mert anyum is emlékszik ugyanarra, és nem csak "beképzelem" hogy emlékszem rá, mert nem olyan izgi sztori hogy csak úgy elmesélje, amiből én kialakítok egy kamu emlékképet.

Igen, pontosan emlékszem hogy bevittek nagymamámék fürdőszobájába, és hogy volt valamilyen szinten volt gondolatmenetem. Vagy csak simán ösztön, de tudtam hogy anyum jönni fog értem.

Emlékszem a tyúkól illatára (valakinek szag, nekem jó élménnyel társult) amikor nagyapám bevitt megmutatni a nyuszikat.

Emlékszem, hogy magamtól rájöttem, hogy hogyan kell használni a csörgődobot, és hogy mennyire meg voltam dicsérve. Kb 2 évesen.

Bölcsis emlékem is van, több is.

És pár régebbi emlékfoszlány.

Sőt, van egy emlékem 2001 szeptember 11-éről is, kemény két éves voltam.

Nincs sok köze a tragédiához, csak álltam a nagyszüleim konyhájában, és - letekintve a kosárban lévő kiscicára - kijelentettem, hogy "Anyaaa, a Marci KUkucskál!"

Megbicsaklott a hangom, amin én is meglepődtem :D

Találtam egy befőttes gumit, anyám azzal fogta össze néha a haját. Nem tudom hogy került bele a rácsos ágyba, de megtaláltam, felvettem a csuklómra és nem tudtam levenni. Nem is az volt a gond, hogy nem jön le, hanem hogy hogyan tudnám ezt anyámnak lekommunikálni, hogy vegye le rólam. A mai napig előttem van a pánik, ahogy próbálom felhívni magamra és főleg a csuklómat szorító gumira a figyelmet :)

1-es voltam

Emlékszem, hogy bölcsiben az udvaron voltunk, vizet mertem a vödrömmel, és rányomtam a dajka fejére. Nevetett.

Arra is emlékszem, hogy sírtam a szüleim között állva, mert apukám ordibált anyukámmal. Ezek az emlékek 2-5 éves koromból lehetnek.

Van egy zöld színű benzines tartálykocsi (nyilván jâték), amire mindig vissza tudok emlékezni. Anyukámnál éltem 3,5 éves koromig, így talán az mondható a legrégebbi emlékemnek. De más egyebet akkorról nem tudok. Viszont van egy nagy-nagy rejtély az életemben. Tisztán emlékszek egy csirkevâgásra kiskoromból. Egy bazi nagy szürke placcra mentünk ki a családdal. Ez mâr akkor volt mikor elkerültem anyámtól. Mondhatni a mostani "családba" kerültem. A többiek szépen nyúzták és belezték az állatokat sorjában, én pedig néztem őket. Először oda se mertem menni , de aztan mégis kiváncsi voltam. Kár volt, ugyanis a látvány és a szag jól elüldözött onnan. Jó messze leültem valamire, amire úgy kellett felugranom. Onnan figyeltem a messzeségben állatokat öldöklő többieket.

Illetve van egy másik emlékem is. Ez nem annyira élénk, mint meghatározó. Kicsi voltam még, éppen a buszra vártunk Pécsen a mamámmal, hogy haza tudjunk menni. Néztem a galambokat, mert kicsiként imádtam a madarakat. Pláne etetni. Szerettem amikor közelebbről is megnézhettem őket. A mamám tenyeréből ettek is többször, az enyémből viszont nem. Mindig szerettem volna egyet kézből etetni, de nem jöttek hozzám soha. Szóval éppen a kedvenckéimet néztem, amikor jött a busz. Mindig is féltettem a madarakat amikor egy jármű ment feléjük, de valahogy mindig elrepültek. Na ezúttal nem... Az a hang, az a látvány, és a vér... A mellettünk álló férfi fehér ingje vöröslött a szegény jószág életerejét adó folyadéktól. Én azonnal sírni kezdtem, a mamám pedig felvett a karjaiba. Azóta mikor látok egy madarat, vagy bármi mást ami hasonló helyzetben van, inkább elhesegetem én, vagy figyelmeztetem azt aki éppen veszélyezteti szegényt, hogy vigyázzon. Talán ebből adódik az hogy a vértől rosszul vagyok, és hogy bár meg tudom ölni a bogarakat meg hasonlókat, de ha lehet inkább segítek rajtuk. Eső után a meztelencsigákon, máskor a nagyobb bogarakon, pl. Orrszarvúbogár, de a szobába betévedt méh, sáska, szöcske, lepke stb. is tovább élheti az életét ha hozzám tér be.