Miért élvezem extrém mód az empatikus-extrovertált emberek társaságát?

Oké, persze, az teljesen normális, hogy az ember vonzódik egy ilyen személyiséghez, mert az őszinte érdeklődésükkel elcsábítanak.

De én valahogy így most rá vagyok állva erre a dologra. Más emberek nem is érdekelnek, nehéz velük beszélnem, nem jut eszembe semmi téma, nem alakul ki bennem érdeklődés irántuk egyszerűen, így tudom legjobban megfogalmazni. Ami nagyon gáz, mert minden ember érdekes, ha megtalálod a közös pontjaitokat.

Aztán van ez az embertípus, ilyen mosollyal jön feléd, azt se tudod ki ez, de beszélgettek, és olyan, mintha mindig is a családtagod lett volna, minden olyan sima, nincsen kezdeti szorongás, a gondolataim cikáznak, nem is tudom felvetni a témákat, mert már más irányba megy a beszélgetés, mire eljutnánk valahova, és szalad az idő, stb...

Imádom, amilyenné válok általuk.

Ez miért ilyen? Miért nem lehetek minden emberrel ilyen könnyed? Miért kell ehhez egy ilyen szélsőséges beszédes-emberbarát típusú társaság? Amúgy tényleg így a lelkembe lát, odafigyel rám, érzem, hogy érdeklem őt, és érzem, hogy ez neki is jól esik. Szóval ez nagyon jó visszajelzés, és persze ez a legtöbb ilyen első ismerkedéskor nincs még meg. Inkább az a furcsa, hogy most naagyon nagynak érzem a kontrasztot