Vendéglátósok! Sokan miért agyatlanok?

Kávézós vagyok már egy ideje. Nap mint nap szembesülök az emberi természettel, és hihetetlen, mit megengednek maguknak egyesek. Ami elég sok embert fed le. Megvan a menü, abból lehet választani. Ma is, jött egy férfi, hosszú kávét kért (víz és presszó). Aztán mondja, kér bele tejet, nem akar vizes kávét inni (papikám, hosszú kávé... még el is mondom neki, miből áll, nem utólag derült ki). Én erre válaszolom, hogy ehhez nem jár, legfeljebb felüthetem pluszba X forintért. Ő nem akarja. Aztán elkészítem, és megint előhozza a tejet, hogy de csak egy nagyon kicsit akar. Jó, legyen, vannak még rendeléseim, qrvára nem ezzel akarom elbszni az időt, szóval beleöntöttem egy KICSIT. Erre mondja az öreg, hogy jól van, öntsem még, ne sajnáljam. Öntöttem még egy nagyon kicsit, erre is mondta tovább a nótáját, de akkor én akkor befejeztem és visszaraktam a tejet. Közöltem, hogy többet nem önthetek, erre szinte neki állt feljebb. De rahedlien képzelik azt, hogy a menü ellenében én fogok bele rakni tejet, mert ő azt mondta. Nem kéri, nem opció, egyszerűen mondja, hogy így lesz. Az is a szívem csücske, és ez a vásárlók zömére igaz, szinte kivétel nélkül, hogy nem képesek maguktól mondani, mekkora kávét szeretnének. Mondja nekem, kér egy cappucchinót. Most már direkt várok néhány másodpercet és nézek rá, mire megkérdem, mekkora legyen. Aztán valaki rögtön tudja, de akkor miért nem mondja rögtön, más fél percig gondolkodik rajta, mert ez a kérdés eszébe sem jutott, és nem egyszer eljátszom azt, hogy kénytelen vagyok végigmutogatni az elviteles poharakat és a csészéket, hogy eldöntse, mekkorát szeretne. Megint mások pedig nem olvassák el a méreteket. Az egyik nő leadott egy közepes cappucchino rendelést, mire én jó, elkészítem, és hát óóó... hát, neki, az ő saját mindennapjai során az a kicsi, nem gondolta volna.

Vannak rendes vendégek, őket szeretem, ők is engem, sokakkal szinte rutinunk van, előre bekészítem nekik, egy nénike pedig már csak akkor hajlandó rendelni kávét, ha én készítem el, máskülönben fordul és elmegy (nem vicc, tényleg ezt csinálja). Szóval nem utálom csinálni, vannak jó percei, de ezektől az agyament egyénektől falra tudnék mászni. És tényleg nem értem, miért ilyenek. Az egy dolog, hogy köszönni, elköszönni luxus. De miért kell lebaxni elém az aprót, miért kell kikapni a kezemből, miért nem olvassák el, és ha el is olvassák a menüt (elég látványosan...), miért mond olyat hatalmas magabiztossággal, ami nincs és soha nem is volt rajta?!

Ezek "gyúrmájától" belül annyira ki tudok borulni, hogy hálálkodni tudok a mindenségnek is a temperamentumomért.