El tudtok olyat képzelni, hogy valaki úgy élt le egy egész életet, hogy nem szerette őt senki?

Az, hogy valakit egész életében soha, időszakosan se szeressen senki, elég nehéz elképzelni, de létezhet, persze.

Az már gyakoribb, és sajnos ilyet saját családomból is tudok, hogy valaki az összes szerettét elmarja maga mellől, és végül egyedül marad.

Sokan nem értik még idős korukban sem, hogy a szeretet az nem egy olyan dolog, ami alanyi jogon jár akkor is, ha közben semmit nem adnak bele.

Olyat nem akit soha senki nem szeretett. Senki nem él magányosan egy dzsungelben, mindig van egy rokon, egy óvónéni vagy dadus, vagy a könyvtárban a ruhatárosnéni, később a kollégák vagy szomszédok vagy bárki aki szeretettel beszélget(ne), bánna veled.

Inkább azt tapasztaltam, hogy az emberek bizonyos emberek szeretetére, elismerésére vágynak, és mivel azt nem kapják meg, visszavonulót fújnak és "bárki" nem kell.

Nyitni kell az emberek felé, lehetőleg odafigyelve a másikra, ez az első lépés.

Pár éve volt egy rossz időszakom, amit azzal “orvosoltam”, hogy nagyjából 2.5 évig elzárkóztam a családom, barátaim, kollégáim elöl. Okkal és tudatosan döntöttem így, mégis borzasztó érzés volt, amikor egy idő után ráeszméltem, hogy a magánynál nincs szomorúbb dolog. Szerencsére még időben észleltem, így részben sikerült visszaépítenem a társas kapcsolataimat, de rosszabbul is járhattam volna.

Nyiss az emberek felé, empatikusan, figyelmesen... olyan nincs, hogy eredendően taszítjuk az embereket.

szerintem egyre több ilyen ember van.

És ahogy látom egyre többen fognak egyedül megöregedni.