Mikor voltatok életetekben a legkimerültebbek, és miért?

Konkrét eset nincs, de többször csináltam olyat, hogy este nem aludtam el, hanem játszottam, tanultam stb... akármit csináltam és hajnali 4 fele már úgy voltam, hogy nem alszok el, mert nincs már értelme.

Ilyenkor mindig kínszenvedés a dolog kb reggel 8ig, majd hírtelen elönt egy frissesség, de közben érzed, hogy nagyon tomba vagy. Ez tart reggel 10ig és onnantól kb kihírhatatlan, de furcsa mód a késő délutáni órákra teljesen jól éreztem magam és este így sem feltétlenül mentem gyorsan lefeküdni.

Tehát valószínűleg akkor éreztem a legdurvábbnak, amikor másnap délután 1-2 körül feküdtem le, de amikor másnap este 10-kor vagy éjfélkor aludtam el nem igazán éreztem a különbséget.

Jelenleg 24 vagyok, de ezt leginkább 21-22 évesen csináltam.

Amikor fél évig naponta 16 órát dolgoztam plusz 1-1- óra oda-vissza út.

40/N

Amikor intenziv osztalyokon volt a gyerekem - egyszeruen az aggodas a tudat higy elet halal kozott van, vagy barmikor oda kerulhet vissza, a tehetetlenseg, virrasztas, a "tetlenseg", ha megis mennem kellett mashova mas csladtag miatt akkor meg a lelkiismeretfurdalas, hogy nem a kozeleben vagyok.

Es azota is, ha betegseg van a gyerekeknel. Hat akkor olyan kimerultnek erzem magam mint soha a legdurvabb egyetemi buli/ejszakai munka, nappal tanulas sorozatoknal vagy a tulorazos munkakban vagy a kulfoldre rwpulunk hajnalban ott munka keso ejjel.vissza napokon se.

persze kozben oregedtem is jocskan

42 nő

Amikor minden nap 4kor kellett kellni, hogy elérjem a vonatot és 20:45re értem haza.

Csak bolti sz.r kajákat ettem, vagy semmit csak kávé, energia ital volt.

1 évig nem aludtam ki magam

A szüleim válásakor. Az akkori képzésemen voltam gólya, otthon állandó jelleggel ment a balhé. Sosem tudtam, mire érek haza, minden energiám arra ment el, hogy éber voltam a vitáikra, anyám és a magam védelmére készen állandó jelleggel, összeszorult a torkom, mikor megcsörrent a telefon napközben, mellé bíróságra járkáltam. Apám addigra mentálisan olyan mélyre süllyedt, hogy több oldalas fenyegető üzeneteket küldött, amikben részletes kínzásokat írt le anyámnak... Mellé teljesítenem kellett, tanulnom, egy ideig az ottani közösségekbe menekültem, sokat lógtam a koliban, pedig nem voltam kolis. Ha nem lett volna elég az otthoni konfliktus, volt egy nyomorult, aki az évfolyamon is elkezdte kavarni a szart, mert nem voltam hangulatomban, mikor jó ötletnek tartotta eljátszani a felsőbbrendű felsőbbévest és megmondtam neki, hogy húzzon zacskót a fejére, ha azt hiszi, hogy meg fogok alázkodni a lelki terrorjának, a legkisebb bajom is nagyobb ennél a dedónál. A történet elég messziről indult, röviden az önérzeteskedésem miatt berágott rám, ezért törekedett arra, hogy ne legyen kedvem ott közösségi életet élni. Szóval hallgathattam azt, hogy apám mit akar csinálni anyámmal egy óvatlan pillanatban, ha levegőt mer venni, hallgathattam azt, hogy mekkora egy aljas k*rva vagyok és épp milyen gáz vagy illegális dolgot csináltam (nem csináltam semmit), mert valamelyik takonyképű rossz lábbal kelt fel, és akkor mellé volt egy halom feladatom, amiben helyt kellett volna állni. Egyszerűen elegem volt az emberek kicsinyes szarságaiból, amit ha egy kicsit több intelligencia szorult volna beléjük, meg lehetett volna beszélni kulturáltan. De nem, gáncsoljuk ki a másikat minden áron, akkor is, ha mi magunk is elesünk közben. A pánikrohamaim és a sírógörcseim kezdtek megszaporodni, elveszett az időérzékem, depressziós lettem, nem bírtam kikelni az ágyból, nem bírtam ébren létezni, annyira itt akartam hagyni ezt a világot. Szó szerint ólomsúlyúnak érződött ébren lenni is. Elbuktam a tárgyaim jelentős részét, ezért módszeresen gyengeképességű balfasznak tartott mindenki, aki kívülálló volt és jókat röhögött a helyzeten. Nem tudtam nekik soha elmagyarázni, de már nem is akarom. Kiiratkoztam és akkor telt be az a bizonyos pohár. Végső soron elvettek tőlem egy évet, nekem meg nem volt máshoz erőm, csak hagyni. A következő egy év azzal telt, hogy kivakartam magam ebből a lelki állapotból és elküldtem mindenkit a büdös picsába azért, amit velem tett. Zéró tolerancia volt, én lettem a bully, én lettem az, aki többé nem jófej egy kicsit sem azzal, aki vele sem volt az. Igazságot akartam, azt, hogy az emberek ne ússzák meg azt, amit másnak okoztak a féreg viselkedésükkel. Szóval kitálaltam mindenről és mindenkiről, feljelentettem a saját apámat, eltakarítottam egy halom embert a saját életemből.

Sokminden történt utána, dolgoztam főállásban egyetem mellett, vállaltam mellékállást, hogy gyorsabban gyűjtsek, sportoltam közben végig, vállaltam túl magam utána is többször, de lelkileg egyben voltam és bírtam. Hát, ennyit segít mentálisan egyben lenni.

25 éves vagyok most, elég intenzív volt az eddigi felnőtt életem.