Milyen érzés átlagos körülmények között élni, hogy bírjátok lelkileg?

Én átlagos,-de inkább átlag alatti mód nőttem fel, mindent meg is tettem, hogy egy kényelmes korrekt-átlagos életet elérjek, utáltam úgy élni. Most jóval átlag fölött élek, nem tudnék még csak átlagosan sem már élni.

Legjobb barátaim átlag, vagy az alatti módban élnek, mégis teljesen megértjük egymást, szeretek ott lenni náluk, és boldogak, mert annak örülnek, amijük van, egészség és család, tető a fejük felett, étel az asztalon, és lassna, apránként, saját munkával szerzik meg, amire ők úgy gondolják, szükségük van. Nekik másabbak az értékrendjeik, vagy fontossági sorrendjeik mint nekem, de nincs ezzel baj. Persze, ha lenne több lehetőségük, élnének vele, de én abszolút azt látom, boldogok nagyon!

Egyébként nehéz azt is megállapítani, azért teljességében, mi az átlag, ki a gazdag, meg ez miben látszódik. Nekem annyi ingatlanom van, hogy a NAV is vakarja a fejét, közbe meg a telefonom idén lesz 4 éves, és már új korában sem került 100ezer Ft-ba.

Na, most..? És egyébként, elsődlegesen a férjem miatt vagyok boldog, nem az anyagiaktól, utóbbitól csak a biztonság-érzetét kapom. Ami másodlagos, inkább éljek halál csórón 100 évig egészségben a férjemmel, mint jólétben 30-at....

Nyilván nem egy álom, dejobb, mint a híd alatt... tehát választhatok, hogy egy kényelmetlen lakásban lakom,demellette marad szabadidőm és pénzem utazgatni, hobbizgatni,családommal lenni; vagy választhatok valami nehezebb munkát vagy plusz mellékállást, és akkor lesz pénzem komolyabb ingatlanra, de akkor a napom az csak munka, és alvás, zéró szabadidővel.

Most vagyok fiatal, halálra dolgozni magam ráérek később is. Most fiatalon élni kell... elég, ha csak aludni megyek haza. Így is csak max 6 óra szabadidő van egy munkanapon, de az legalább van.

Jahj, egyébként, nem teljesen jól válaszoltam a kérdésedre, de pótlom.

Gyerekként nehezen éltem meg, annak ellenére is, hogy én a '90-es években születtem, és falun, nálunk ott a közösség miatt nem volt kinézés, mert mindenki szegény volt, és mi még suliba mackóba mentünk.

Rossz volt viszont, hogy nem ehettem azt, amit akartam, mások levetett ruháiban kellett mindig lennem, mások használt játékával játszanom.

Kicsit nagyobban rossz volt, hogy csúnya, olcsó táskám volt, nem, nem akartam nagy dolgot, sem márkásat, csak épp mondjuk lányosat, na nekem fiús volt, mert az olcsóbb volt. Ünnepségen nem tudtam rendesen felöltözni, mert a fekete-fehér ruhámhoz nem volt ünneplős cipőm. Senkit nem szerettem áthívni, kellemetlennek éreztem hogy csúnya a házunk, nem tudom márkás üdítővel megkínálni. Az első fiúmnál gáznak éreztem, hogy nagyon hó végén már nem hívtam át magamhoz, mert tudtam anyu annyiónkra már nem tud bevásárolni/főzni.

körbenéztem a házon, és semmit nem szerettem, nem volt szép, utáltma hogy 30 évesek a bútorok, minden muszájból van úgy, ahogy.

Szóval nagyon rossz volt, de nem bánom hogy így nőttem fel, sokat tanultam, megtanultam kitartani, a munkától nem ájulok el, és most meg felfoghatatlan szerencsés körülmények között élek. De az igazi boldogságom az emberi kapcsolataimból fakadnak.