Az ember vajon tényleg társas lény? Szeretik hangoztatni, de biztos ez?

Ahogy valaki hónapról-hónapra pénzt utal neked, elveszti jelentőségét, mennyire penge remeték vannak valahol, nulla igénnyel, jelentős kockázatoknak kitéve.

Az, hogy az ember társas lény, az NEM AZT jelenti, hogy feltétlen párkapcsolatra van szüksége - mégha újabban rengeteg mindenki így magyarázza félre -, hanem azt, hogy egy ember teljesen egyedül nem tud egészséges módon élni, mert ha esetleg nem is hal éhen, de lelkileg beteg lesz.

Én korlátozottan vagyok csak társas, tehát vannak kivételek.

Az, hogy az ember társas lény, csak annyit jelent, hogy a természetben teljesen egyedül nem tud megélni tartósan. Azt azonban nem jelenti ,hogy az embert csak akkor érezheti jól magát, ha sok ember kötz van!

A legtöbb embernél ez már ott megjelenik, hogy úgy mérlegelik a saját tetteiket és tulajdonságaikat, ahogy elképzelik mások szemszögéből. Nem feltétlen kell megfelelési kényszerre gondolni, csak tartanak akaratlanul is valamiféle "arculatot". Aki félrevonulós, annak is rendszerint akad valami terve, ami kb arra szolgál, hogy ne nulla lehetőséget ismerjen arra, hogy személyét méltó elismertségben tarthassa, jellemzően "majd egyszer", a nagyon távoli jövőben. Aki hajlamosabb visszavonulni, az kicsit kényszeríti is magát, hogy továbbgondoljon dolgokat (kivéve persze az eat sleep recska repeat emberek), és előbb-utóbb kideríti saját magáról, hol az optimum, mi is kellene. A kor előrehaladtával az utódlás gondolata is elkezdi ronda kis tréfáit, és még a gyermektelen is talál magának tanoncokat valamiben, ami mellé beadagolhatja pókhálós élettapasztalatát mint tananyagot és vitamágnest. Szóval a gyakorlatban annyira azért nem nagy a valószínűsége, hogy bármiféle akaraterővel meg jól kidolgozott tervvel ténylegesen el tud valaki jutni addig, hogy igazi öncélú rambótempóban tengethetné izgalmasnak cseppet sem ígérkező életét.