Előfordult már, hogy megláttatok az utcán egy idegen embert, és valami miatt annyira megnyerőnek tűnt számotokra, hogy úgy éreztétek, szívesen megismernétek?

Egyszer a postára mentem. Letettem a biciklimet, ő épp jött ki a postáról. Találkozott a tekintetünk és belém vágott a villám. Nem emlékszem a külsejére, csak arra, hogy sapkában volt. Emlékszem, az futott át az agyamon, hogy de megkérdezném, hogy ezt most ő is érezte?

Aztán mentünk mindketten a dolgunkra kétfelé. Már legalább 15 éve ennek, de még most is emlékszem rá. Nem ismerném fel, ha újra látnám.

Szia,

Alain de Botton ír könyveket, az általad említett a jelenséget érintően is (már ha megalapozott választ szeretnél a kérdéseddel kapcsolatban...)

Nesze egy kivonat a 'Hogyan gondolkodjunk másképp a szexről'-ből:

\\\ Ha azt mondjuk valakire, azért tetszik, mert „szexis”, az úgy hangzik, mintha felszínes értékek alapján, sértően minősítenénk a másik emberi lényt. Ebben a kérdésben a kultúránk igencsak szigorú: civilizált körökben nem talál kedvező fogadtatásra, ha kizárólag a külseje alapján nyilatkozunk pozitívan valakiről. […] Az emberekre belső és külső tulajdonságaik összességeként tekintünk, és az előbbit részesítjük előnyben az utóbbival szemben.

Ugyanakkor nehéz letagadni, hogy a külső megjelenés rémisztően fontos szerepet játszik sorsunk és vágyaink alakulásában. Mielőtt még esélyünk lenne alaposabban megismerni valakit, már úgy érezhetjük, szívesen lefeküdnénk vele, jóval azelőtt, hogy leültünk volna vele beszélgetni a múltjáról, az érdeklődési köréről és az érzéseiről. […] Esetleg megpillantunk valakit az utcán, és rögtön arról ábrándozunk, milyen boldogan mennénk el vele nyaralni, pusztán arra az intellektuálisan magas színvonalú érvre hivatkozva, hogy jól néz ki. […]

Pontosan mihez is vonzódunk? Az evolúciós biológia e tekintetben határozott és meggyőző válaszokat kínál. Logikája szerint egyszerű és konkrét okból vonzódunk a szépséghez: az egészség ígérete miatt. Az, akit „szépnek” nevezünk – vagy fesztelenebb kifejezéssel élve „szexisnek” tartunk –, lényegében olyasvalaki, aki erős immunrendszerrel és rengeteg életerővel rendelkezik. Azért kedveljük az ilyen embereket – másképpen fogalmazva: azért izgatnak fel bennünket –, mert velünk született intuíciónk, amely lehetővé teszi, hogy gyorsan hozzunk meg bonyolult döntéseket, azt sugallja, velük az átlagosnál nagyobb esélyünk lenne egészséges gyermekek nemzésére. […] Azokat az embereket tartjuk szexisnek, akiknek a vonásai szimmetrikusak (vagyis arcuk jobb és bal oldala egyforma), egyensúlyban vannak, arányosak, és nem torzak. […] Ez a tudományág felmenti a fizikai vonzalmat a felületesség vádja alól. Elismeri ugyan, hogy embertársainkat a kinézetük alapján ítéljük meg, de azt állítja, e külsőségek csöppet sem lényegtelenek, valójában nagyon is fontos tulajdonságokra utalnak: […]

Egy idő után azonban a vonzódás biológiai magyarázata kissé lehangolóvá válik, hiszen egyetlen kritériumra korlátozza szexuális érdeklődésünket, nevezetesen arra, hogy a másik mennyire látszik egészségesnek. Nem mintha ez nem lenne fontos tényező. Figyelembe véve viszont azt a számos kívánalmat, ami egy sikeres közös élethez szükséges, a reménybeli társ iránti pozitív érzéseinknek mindenképpen több dolgon kell alapulniuk, mint a másik egészségessége. Ebből a tudományos zsákutcából Stendhal egyik aforizmája kínál kiutat: „A szépség a boldogság ígérete.” […] Eszerint sokkal többről van szó, mint a jó egészség. Azért találjuk szépnek a másikat, mert arcvonásai miatt ösztönösen olyan belső tulajdonságokat tulajdonítunk neki, amelyek hasznosak lehetnek egy sikeres kapcsolat kialakításában. Előfordulhat például, hogy a vonásaiból olyan erényekre következtetünk, mint a határozottság, az intelligencia, a megbízhatóság, az alázatosság vagy a frivol humor. Ha lehetséges, hogy az orr formájában tudat alatt a betegségekkel szembeni ellenállás bizonyítékát látjuk, miért ne fedezhetnénk fel a türelem biztos jelét az ajkakon, vagy a felszabadító nevetés ígéretét az élet abszurditásán a szemöldök ívében? […]

Az, ha ágyba akarunk bújni valakivel, mert fizikailag vonzónak találjuk, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem veszünk tudomást a „valódi énjéről”. Épp ellenkezőleg. A jóság izgató formája – vagy Stendhal megfogalmazásában: a boldogság ígérete – az, ami felizgat bennünket; ahhoz szeretnénk buzgón közelebb kerülni, amit leolvastunk a másik ajkáról, bőréről, szájáról és szeméről. […]

Vajon miért nem ugyanolyan arcok és ruhadarabok tetszenek mindenkinek? […] Ha magyarázatot szeretnénk kapni saját szexuális ízlésünkre, érdemes megvizsgálnunk nem kevésbé szubjektív ízlésünket a művészetek terén. […] Worringer érvelése szerint gyerekkorunktól fogva hiányolunk valamit. Szüleink és a környezetünk a legkülönfélébb helyzetekben hagytak cserben minket, ezért személyiségünkben megjelentek a sebezhetőség és a kiegyensúlyozatlanság jelei. Ezek a hiányosságok döntően meghatározzák, mely művészi alkotásokat találjuk vonzónak vagy taszítónak. […] Azokat a dolgokat keressük a művészetben, amelyek az életünkből hiányoznak. „Szépnek” tartunk egy művet, ha képes kitölteni bennünk a pszichológiai értelemben vett űrt, és „csúnyának”, ha olyan hangulatokat vagy motívumokat erőltet ránk, amelyeket fenyegetőnek érzünk, vagy amelyekből már eleve túl sokat kaptunk. […]

Ebből a megközelítésből kiindulva izgalmas következtetésekre juthatunk azzal kapcsolatban, miért tartunk egyes embereket szexisnek, másokat pedig nem. […] Mivel mindnyájan a művészetben és a szexben teljesedhetünk ki, nem meglepő, hogy ezeken a területeken a kompenzációs mechanizmusaink is hasonlóak. Az, hogy kit vagy mit tartunk „szépnek” és „szexisnek”, elárulja rólunk, hogy a lelkünk mélyén mire vágyunk a belső egyensúlyunk helyreállításához. […] ///

'A filozófia vigasza' c. könyvében mindezt kiegészíti Schopenhauer tézisével a szerelemről; lényegében arról ír, hogy az 'életösztön' gyakran olyan emberek felé irányítja egy egyén figyelmét, akik sok tekintetben az ellentéteik lehetnek (mindezt az utódnemzés érdekében, és azzal a széndékkal, hogy kiküszöbölje az egyén személyes hiányosságait, tökéletlenségeit [azaz nőies férfit a férfias nő vonza, a szertelent az összeszedett, stb., stb.]). Schopenhauer ehhez még azt is hozzáfűzte, hogy az a személy, aki a legmegfelelőbb az utódnemzés szempontjából, ritkán az a hosszú távú együttélés kérdését illetően (az ellentétek miatt).

Persze, de ez ellenkező neműeknél szerintem elég gyakori ugye... :D

Férfinél nem volt ilyen, és szerintem nem is lesz.