Előfordult már, hogy megláttatok az utcán egy idegen embert, és valami miatt annyira megnyerőnek tűnt számotokra, hogy úgy éreztétek, szívesen megismernétek?

Nekem volt egy nő (én is nő vagyok) aki megragadott nagyon, hogy milyen angyali, jószívű. A buszon telefonált kedvesen valakivel,és volt a buszon előtte egy másik nő, egy anyuka akinek down kóros gyereke volt, és ez az angyali nő elkezdett azzal a down kóros kislánnyal játszani, beszélni hozzá, simogatta az arcát, elég feltűnő volt ez a jelenet a buszon. Mondom milyen csodálatos emberek vannak.

Utána láttam még a nőt, a saját gyerekével (fia van) mellette ült a buszon pár hónapra rá. A nő rá se hederített, telefonozott végig, és ha a gyerek valamit is szólt, csak rámordult, kb le se xarta a saját gyerekét, amit szólt hozzá, az se volt különösebben szép.

Szóval ez az angyali lény ez leginkább csak egy maszk volt, talán hogy jó színben tűnjön föl mások előtt, hogy ő milyen toleráns az elesettekkel, vagy nem tudom, de elég nagy volt a kontraszt ahhoz képest, ahogy később láttam, milyen a saját gyerekével.

Sokszor volt ez. Mindig keresem azt a lányt, aki hátha... Hátha olyan lencsén keresztül látja a világot, mint amilyenen én, és a kisugárzásunk megegyező, ezért észrevesszük egymást. Pont ilyen lányt nem annyira találtam, de olyat, aki közel van ehhez, sok volt.

Egyiket sem szólítottam le. Nem volt bennem elég erős a vágy, hogy azt érezzem, oda akarok menni. Máskor pedig úgy érzem, csak félreértelmezem az egészet... Csak én látok bele sokat, és ahogy tájékozódtam a lányoktól - úgy érzem sokuk egyáltalán nem örülne annak, ha nyitnék feléjük. Az testbeszédek mindig zárkózottságról árulkodnak, ezért azt várom, hogy egy egyértelműen nyitott lányt lássak meg. Őt gondolkodás nélkül le merném szólítani, mert már alapból egy hullámhosszon vagyunk.

Hogy mondjak pár példát... Mostanában például a buszon reggelente van egy nő, aki idősebb nálam, de mégis ilyen kedves, kislányosabb arca van. 30-40 év körüli lehet, és minden nap egy ilyen egyberuhában jön, ilyen szoknyás ruha, nem tudom, ezt hogy nevezik... De mindig szép minták vannak rajta, virágok, erős, élénk tűzvörös borítja. Érzem rajta, hogy olyan kis nőiesnek érzi magát, ápoltnak, szépnek. Ezt nagyon jó látni. De vele nem beszélnék. Akivel beszélnék... Uhh, istenem. Volt egy lány. Jajj, nem is, amikor középiskolás voltam, volt SOK. Szőke lány volt az egyik, nagyon szép arc, hosszú haj és őrülten értelmes tekintet. Szerintem teljesen érezte, én milyen vagyok, mert én éreztem őt. De nem szólítottam le, pedig ő ezer lehetőséget adott rá. De bátortalan voltam. Iszonyat gáz vagyok.

A másik csaj már fiatalabb volt, kevésbé öntudatos, de éreztem benne a szunnyadó, értelmes, érzelmes nőt.

Volt még egy Budapesten is, az is hihetetlen élmény volt, de egyébként nem hangzik nagy számnak. Egy hippi kinézetű lány volt. Az a lenge, színes, mandella mintás ruha, raszta, fekete haj, szimmetrikus, szép arc, barna szemmel. Fülhallgató volt a fején, és úgy járta a várost, ahogy én. Nem törődve a külvilág zajaival, se semmivel, csak jól érezte magát, és mikor meglátott... Akkor is éreztük egymást. És rámmosolygott. Istenem, mondom mia franc, ez létezik? ÉS NEM MENTEM ODA HOZZÁ. ÚRisteeeeeeeen mekkora gyökér vagyok istenem. Most már úgy vagyok, MUSZÁJ odamenni, ha ilyet látok, de amikor megtörténik, úgysem teszem meg.

Szóval jah. De ezt érdemlem. Pedig iszonyatosan kockázatvállaló ember vagyok, de a nők terén egy kisfiú maradtam.

Súlyos beteg voltam az orvosok fél petákot nem adtak volna az életemért. Csendben megadtam magam a sorsomnak, nem lázadoztam pedig nagyon fiatal voltam.

A szanatóriumban nem beszélgettem senkivel ezért sokszor már az orvosok és a betegek is csak úgy hívtak a kis hercegnő.

Egy nap megláttam A Férfit aki rám nézet és elsietett mellettem. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen ismeretlenül azt éreztem Ő az igazi. Innentől szinte ki sem mozdultam a szobámból. Egy este lementem a parkba és leültem egy padra. Egyszer csak a hátam mögött a világ leg megnyugtatóbb hangján megkérdezte valaki: Kire vár? . Megfordultam és ott állt Ő. A válaszom annyi volt: Magára.

Meggyógyultam, húsz gyönyörű évünk volt.

Az elválás is olyan volt mint az első beszélgetésünk. Egy este hozzám bújt, én átkaroltam, Ő rám nézett és annyit mondott: nagyon álmos vagyok. Lehunyta a szemét és elment örökre.

Volt. A férjem vett észre, aztán leszólított. Korábban megláttam és megjegyeztem magamnak, hogy atyaszentég, de brutál jó pasi!! :D

Örülök, hogy végül megszólított, mert azóta is ő az a bizonyos, ruhámat eldobom, olyan jó pasi! :D

Nekem napi rendszerességgel akad ilyen.

Nem feltétlenül csak férfi-nő viszonyban. Időnként csak úgy megnyerő valaki, a poénjai, vagy a téma és úgy érzem, tökre eldumálnánk.

Nőkkel szemben meg van az a "szerelem első látásra" érzés. Amikor valaki egyszerűen vonzó. Nem is csak külsőre, hanem kisugárzásra, megnyilvánulásra. Tetszik a beszéde, gondolatai.

A szomorú az, hogy nem vagyok vonzó külsővel megáldva, emellett én vagyok az "aranyos fiú" aztán így nehéz megismerkednem a másikkal. És sokszor pont ez a fájó, hogy látom mennyire azonos a gondolkodásunk, mégsem tudunk elindulni, nincs vonzalom.

Egyben irigylem azokat akik megtalálják a párjukat. Például sokat túrázom és mikor látom, hogy mások ebben találtak társra, akikkel csomó élményt átélnek. Nekem pedig nincs meg ez a párom, akinek azt tudom mondani menjünk és jönne velem.

Én most épp ilyen helyzetben vagyok. Még legelőször tavasszal láttam meg egy srácot futás közben, rögtön éreztem, hogy iszonyúan vonz, pedig nem tipikusan olyan stílusú és kinézetű férfi, akik általában tetszeni szoktak. Azóta is többször láttam a környéken ahol lakok, de még nem volt merszem leszólítani. Sajnos csak én figyeltem fel rá, ő rám nem. :)

Épp azon morfondírozok, hogy ha le is szólítom, mégis mit mondjak neki? :D

Nem akarok bénán nyomulni, sem túl furának tűnni, viszont úgy érzem, nem szeretném elszalasztani a lehetőséget sem, hogy megismerjem - még ha nem is lesz belőle semmi.