Ti nem gondoljátok, hogy a bipolárisokkal és skizofrénekkel szemben elég durva a diszkrimináció?

Ugye neked az emberi kapcsolataid valahol a nullához konvergalnak?

Igenis, egy pszichés beteg hatalmas terhet jelent a környezetnek, a családnakes a társadalomnak, ne altassuk magunkat. De művel ezt előre senki nem tudja, így nem elitelheto, de ne várjuk már el az ujjongast és azt, hogy egy kalap alá vegye őket a társadalom. Sajnos ez ugyanolyan mint a melegek, migransok, romák, stb...

Ismét elmondom.. Sajnálom őket, és tisztes távolságbol semmi bajom. Jobbulast, mostmár megyek a dolgomra.

Nekem is van mentális betegségem, ami nem ennyire súlyos, mint a fent említettek, de a társadalom simán hülyének titulál.

Persze, ha nem tudnak róla, akkor semmi gond. (Rajtam nem látszik.)

Teljesen tünetmentes vagyok, rendszeresen szedem a gyógyszert.

Mégis, ha valaki megtudja, mi a helyzet, azonnal támad.

Én pánikbeteg vagyok és voltam már evészavaros és depressziós is. Az élet megy tovább és vagy elvárod, hogy nyomorékként dédelgessenek, de akkor elesel azoktól a lehetőségektől is, ami egy egészséges embernek adott, vagy teljesítesz, mint egy normális ember - hogy hogyan, azt meg oldd meg és tapasztald ki magad.

Nekem nem lehet stressz az életemben és sosem fogok tudni már csak úgy enni valamit. Emellett minden tél és esős időszak visszaránt a depresszióba. Mit tehetek?

Olyan területen helyezkedtem el, ahol nem nehezedik akkora nyomás rám és nem áll ezer felé a fejem, nem egymás mellett végeztem el a két szakot, hanem egymás után, megszakítottam csomó emberrel a kapcsolatot a magam egészsége érdekében (akkor kezdődtek a rohamaim, mikor két helyen kellett egyszerre teljesítenem, mellette megélnem és apám idióta szarságait is elviselnem).

Muszáj sportolnom ahhoz, hogy egyben maradjak és bűntudat nélkül tudjak enni, muszáj magamat marasztalni egy "csaló nap" vagy egy baráti zabálás után, hogy ne akarjam kihányni a kaját. A sötét, depressziós napokon tudatosan és nagy akaraterővel felkelek, feloltok minden villanyt a lakásban, mert tudom, hogy a fényhiány miatt kezdődök beszippantódni, állítok ébresztőt, hogy "csak fél órára" neki tudjak állni valaminek, mielőtt ágynak dőlök és alszok tovább. Vettem egy kutyát, amivel menni kell sétálni, segít kibillenteni a szarból, ha friss levegőn vagyok. És igyekszem minden nap valami különlegeset vinni ezekbe a napokba, hogy ne szürküljenek be, mert akkor omlok össze.

Évekbe telt ezeket kitapasztalni és magamon úrrá lenni. Voltak időszakok (a bulímiám gyógyulásának elején), mikor tudatosan magamra zártam az ajtót és indítottam egy kétórás visszaszámlálót, hogy addig kibírjam és ne akarjam kihányni a kaját a wc-ben. Pontosan tudtam, mi a mintázatom, mikor pattan el valami evés után, ami miatt elkezdek azért zabálni rá, hogy ki tudjam hányni. Már bocs, hogy túl naturalisztikusan fogalmaztam. Ugyanez a depresszióval. Megszülettek idővel a muszáj-köreim, amiket szertartásszerűen csináltam, mikor elkapott az a mélyre vezető érzés.

A párom tud néhány korábbi küzdelmemről és segít benne, de neki sem nyígok. A munkahelyemen és az egyetemen sem volt egy k urva szavam arra, hogy milyen elcseszett vagyok, mert akkor úgy kezelnek, amilyen vagyok a rossz napjaimon és nem úgy, amilyen akarok lenni. És ez nem jó. Én sosem akartam elsüppedni abban, hogy beteg vagyok és elkönyvelni magam betegnek. Nem leszek már mentálisan oké, a kalóriadatokat és az étel speciális szerepét nem lehet kitörölni. A felhős ég okozta nyomasztó érzés is megmarad... De azt el tudom dönteni, hogy ezt nyalogatom, vagy azt mondom, hogy oké, csináljuk, az érzés meg elmúlik.

A súlyosabb betegeknél ez másképp van, de gyógyszerrel igen, karbantarthatóak. De ehhez az kell, hogy ne betegnek tituláljuk magunkat vagy egészségesnek, hanem gyógyulónak és ezzel az attitűddel álljunk neki a világnak. Ezzel szedjük lelkiismeretesen a gyógyszert, ezzel a hozzáállással vegyünk részt a társadalom életében.

És tapasztalatból mondom, senkinek egy szava nem volt rám a betegségem miatt. Sokan el sem hitték nekem, hogy beteg vagyok. Pedig nem lepleztem, egyszerűen csak nem hagytam, hogy az határozzon meg. Nem akartam én lenni a cégnél meg a kurzuson a "spésiális Juliska", akivel úgy bánnak, mint egy gyökérrel, mert arra nem képes, hogy tartsa a határidőket. Másnak az anyja hal meg vagy minden szabadidejét sportegyesületben tölti és tudja tartani? Én nem? Szánalmasnak éreztem volna magam méltányosságért könyörögve.

Nem is tudom, hol kezdjem. Én bipoláris vagyok, és ismertem skizofrént is. Erről később.

Amiket az előző hozzászólók írtak, hogy a szomszéd eláztatta a lakását, a konyhában végezte el a nagydolgát, meg ollóval csöngetett be, ezek az emberek nem skizofrének/bipolárisak. Van mentális betegségük, de nem ez. Ezek őrültek (mint mentális betegség, nem csak mint negatív jelző), vagy valami más, de nem bipolárisak (értelemszerűen ez áll közelebb hozzám, úgyhogy a továbbiakban csak erről fogok nyilatkozni), úgyhogy nem kéne egy kalap alá venni velük. A bűnözők, gyilkosok akik valamilyen mentális betegségben szenvednek, nagyrészt pszichopaták vagy őrültek, ők sem bipolárisak. Egy bipoláris ember nem lesz közveszélyes, és nem kezd el úgy viselkedni, amiket írtatok. Ha nagyon eldurvul a helyzet és nem kezelik, akkor ESETLEG, de akkor sem a bipolaritás miatt, hanem azért, mert idővel kialakul egy másik mentális betegsége, és amiatt. De ez nagyon kicsi százalék, egy átlagos ember az utcáról, a hátköznapokból, egy távoli ismerősöd nem fog így viselkedni.

Mivel én is bipoláris vagyok, próbálok nem előítéletes lenni más mentális betegségekkel szemben, viszont pont a másik példáddal,a skizofrénekkel kapcsolatban nem annyira megy. Ugyanis anyám exe skizofrén volt, és nagyon durva dolgokat éltünk át, bírósági tárgyalás is lett belőle, és 2 év felfüggesztett börtönbüntetést kapott az illető. Szóval ilyen tapasztalatokkal nehéz nem előítéletesnek lenni. De azért próbálkozom, mert pont hogy nekem nem szabadna ítélkeznem ennyi alapján. Egyébként volt egy munkatársam, neki elég sok baja volt, elmondása alapján skizofrén is, ami azzal van összefüggésben, hogy biszex. És amikor férfiakkal szeretne együtt lenni (ő is férfi), akkor "előjön a női éne", akinek még neve is van és másik személyisége is. Ami elég fura, de végülis senkinek nem árt vele, úgyhogy különösebben nem érdekelt.

Amit hülyeségnek tartok, az az, hogy emiatt ne vennének fel valakit egy munkahelyre. Mégis honnan tudná a főnök, hogy az illető bipoláris-e, vagy sem? Azért ennyire nem feltűnő. Sőt, rólam pl senki nem tudja (vagy ha esetleg saját magukban erre tippelnének, soha nem kérdeztek rá), lehet, hogy pont azért nem, mert azt hiszik, hogy a bipoláris zavar egyenlő az őrültséggel. Ami egyáltalán nincs így. Én a 2. típusú bipolris zavarral küzdök, tehát a hipomán epizódok nem annyira látványosak, sőt, az tűnik a normálisnak. A depresszív epizódok lehetnek feétűnőbbek, sokszor szoktam sírni a munkahelyemen és a villamoson is, de a külvilág akkor is csak ennyit lát, a nagyrésze a fejemben van. Ezt meg elkönyvelik annak, hogy szomorú vagyok, vagy hogy történt valami, de nem tulajdonítanak neki nagyobb jelentőséget. Szóval hacsak az ember nem az állásinterjú közben sírja el magát, ez nem befolyásolja azt, hogy megkapja-e a munkát, vagy sem, mert senki nem fog tudni róla.

Az az ember, aki a legközelebb áll hozzám, skizoaffektív zavarban szenved, tehát vannak skizofrénekre és bipolárisokra jellemző tünetei egyaránt. Egyszer rá kellett hívni a mentőt, mert fenyegető hangokat hallott, és elkezdett tárgyakat dobálni, hátha úgy sikerül elhallgattatnia őket (elmondása szerint). Nem támadott rá senkire. Bevitték, beállították a gyógyszeradagját, és igazából ennyi, azóta nem történt ehhez hasonló. Megértem, ha valakinek sok már a tudat is, hogy benne lehet a pakliban az ilyesmi, döntse el mindenki saját maga, hogy milyen feltételek mellett érzi biztosítva a saját testi épségét (nekem elég, hogy szedi a gyógyszereit rendesen, tisztában van azzal, hogy ez szükséges). Ennyit a skizofréniáról. A bipoláris zavart szerintem is baromság összefüggésbe hozni a közveszélyességgel, kellemetlennek kellemetlen, nem mindenki tolerálja könnyen, de a hangulat szélsőséges ingadozását jelenti, nem a beszámíthatatlanságot és a téveszmésséget.

Jómagam neurotikus típus vagyok, ami azt jelenti, hogy OCD-m van (nemrég kezdtem el kezeltetni), anno depresszióval, pánikrohamokkal is küszködtem. "Elmebeteg" és "bolond" alatt általában nem engem értenek az emberek, tudom, de biztos hozzátesznek ezek a problémák is ahhoz, hogy elfogadóbb legyek más betegségekkel/betegekkel szemben.