Nők bizonyos %-a miért gondolja azt, hogy csak attól lesznek jó emberek, ha segítőkészek?

Úgy beszélsz mint valami vallási megszállott a a középkorból.

"Az az asszony, amelyik nem akar tüstént férjhez menni, az BOSZORKÁNY!"

De akkor mégegyszer, miért baj a hedonizmus?

(zárójelben teszem hozzá, hogy aki szánt szándékkal dogmák szerint akar élni, és még nevén is nevezi a dolgot, ott már régen nagy bajok vannak)

Mi a bánatnak keressen valaki párkapcsolatot, ha tudja, hogy nem akar? Ha utána 2 ember érzi magát xarul, és utána jönnek a kérdések "A feleségem nem szeret, mit csináljak?" "Megcsalt a férjem, hogyan tovább?" "Hozzám se nyúl a párom, megoldás?"

Párkapcsolatban annak van helye, aki készen áll rá *és* abban akar lenni. Senki másnak. Ezen kívül, mindenki azt csinál, amit akar. És hidd el, ha le akarok feküdni valakivel, mint nő, és a másik fél is akarja, ott nincs mit szégyellni, akárhogy próbálod csavarni.

A kérdés kiírója, te is egy vagy a több ezer kisebbségi komplexusos, frusztrált, pattogós kis gamma hím közül, akik a csúnya, rossz, ledér nőstényekre vetítik ki a saját pszichológiai defektjeiket.

Felesleges neked magyarázni, mert túl buta, túl beszűkült és nem utolsósorban túl labilis és agresszív ahhoz, hogy képes legyél felfogni, nem te fújtad a Passzátszelet, és nem a te, filléres giccs regényekbe illő életvezetési tanácsaid szerint ugrál a bolygón 8 milliárd ember. Vannak ilyenek. Addig úgyse leszel elégedett, és addig úgy is kötekedni fogsz, ameddig megtámadják a világról alkotott, torzított képzeteidet, és a különféle topicok között bolyongó lelki társai el nem kezdik tutujgatni, hogy "igen, bizony, igazad van testvérem, már nem akarnak a nők érzelmeket és szerelmeket, csak alkalmi macsókat... bezzeg mi milyen rendes, normális srácok vagyunk, akik csak szeretni akarunk! Brü-hü-hü".

Vannak értelmes, racionálisan gondolkozó, független emberek, akik nem egy Shakespeare dráma főszereplőjének képzelik magukat, hanem van annyi önbizalmuk, identitástudatuk, intellektusuk és tehetségük, hogy felfogják, önálló létformák, akik egyedül is egészek, egyedül is megállják a helyüket a világban.

Akinek egy társra van szüksége, hogy kiteljesedhessen, kerek embernek érezhesse magát, ANNAK vannak komoly problémái, nem az ellenkező végletnek. Van is rá egy csinos pszichológiai szakkifejezés; társfüggőség. Attól pedig, hogy valaki társfüggő, még nem a másik kis millió ember az erkölcstelen meg a problémás, aki nem az.

A két felvetett alaptétel közötti összefüggést se értem. Attól, hogy elítélem az erőszakot, a szexizmust, a rasszizmust, a homofóbiát, az állatkínzást a származási és vallási alapon történő megkülönböztetést, és hangot is adok ennek, ha ilyet tapasztalok, hozzá is teszem a magam kis részét ahhoz, hogy ezek felszámolásra kerüljenek, ergo "segítőkész" vagyok a te olvasatodban, attól még miért kötelező egy romantikus bolondnak lennem is lennem, ha nem akarok "álszent" lenni?

A magam részéről kifejezetten visszataszítónak és idegennek tartom a szerelem-központú mentalitást, hogy valaki egy rakás agyban zajló biokémiai folyamat köré összpontosítja az egész életét; ha van szerelem, az a baj, ha nincs szerelem, az a baj, ha fáj a szerelem, az a baj, szerelem a francos filmekben, szerelem a francos dalokban, a szerelem keresése és a szerelem megélése ömlik a csapból is... A 21. században annyi értelmesebb dolog van ennél... -.-

Nincs szükségem férfira az életembe. Csak a puhány emberek gondolják azt, hogy egyedülállónak lenni ijesztő, szomorú, egy kínok árán elviselt átmeneti állapot két kapcsolat között.