Nem tudom elviselni sokáig a kisgyerekeket, babákat, más is van így?

Persze, sokan. Én spec konkrétan addig tudom elviselni őket, amíg csendben vannak, nem rohangálnak, nem jönnek, oda, nem érnek hozzám. Tehát amíg nem adják jelét a létezésüknek, addig eltűröm hogy ott vannak. Ellenkező esetben próbálok menekülni. De nekem mindigis ez volt a normális, mégis mit csináljak egy gyerekkel? Miért kellene nekem bármit is csinálni vele? Miért ér egy vadidegen gyerek többet csak mert még gyerek, miért kellene különlegesen bánni vele pl. elviselni ha rugdos, piszkál, ordít, hisztizik stb.?

Egy barátnőm volt ilyen, ő sokszor mondta, hogy utálja a gyerekeket (bár te azt írtad, nem utálod őket). Aztán a testvérének ikrei születtek, onnantól sokat változott. Játszott velük, mindig gondosan kiválasztott ajándékokat vitt nekik, amikor látogatóba ment, a gyerekek is nagyon megszerették, várták. Aztán ugyanez történt akkor is, amikor nekem lettek gyerekeim. Szerintem a gyerekekkel kapcsolatos érzéseidnek az az oka, hogy nincs a közeledben olyan kisgyerek, akihez (illetve a szüleihez) érzelmileg kötődnél, és mivel nincs velük tapasztalatod, fogalmad sincs, mit kezdj velük, nem vagy rájuk hangolódva, nem tudod értelmezni a viselkedésüket, zavar a sírásuk (ahogy szinte mindenkit). Fiatal vagy még, ez megváltozhat.

Ezzel en is igy vagyok. 29 eves vagyok es egyszerűen irrital ha egy etteremben vagy barhol máshol gyereksirast vagy ordibalast hallok. Ezert nincs gyerekem se