Ti szoktátok azt érezni a lelketek mélyén, hogy jó lenne, ha valaki jó szorosan és hosszan megölelne titeket, majd a fületekbe suttogná, hogy "most már nem lesz semmi baj, itt vagyok, és vigyázok rád"?

Nem vagyok súlyosan introvertált, sem antiszoc, sem depressziós, sem ezeknek a keveréke. Elég közvetlen, nyílt és kedves embernek tartom magam, és tartom is ezt az állapotot a hétköznapokban, de sokszor érzem azt, hogy hiányzik a baráti körömből egy ember, akire igazán támaszkodhatok érzelmileg, akire felnézhetek, és aki össze tud kaparni engem a gyengébb pillanataimban, mert sok ilyen van.

Most is itt ülök egyedül a szobában, és az jár a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha lenne most itt mellettem egy ilyen ember, aki magához ölelne, csitítgatna, simogatná a fejem, miközben én kisírhatnám, kiadhatnám magamból a sok sz*rt, ami összegyűlt bennem?

Ti nem szoktatok a lelketek mélyén hasonlót érezni?

25/F