Ti gondolkodtatok már az öngyilkosságon? Ha igen miért, és hogy küzdöttétek le?

Néha vannak ilyen gondolataim, de mindig rájövök, hogy nem akarok meghalni,söt nagyon is élni szeretnék, csak nem ilyen életet.

Sajnos a múltat,az elbaszott gyerekkort nem lehet megváltoztatni,de próbálok mindig csak elöre nézni és így könnyebb.

Gyáva vagyok egyébként is az öngyilkossághoz.

Gimis koromban olyan passzban voltam, hogy szívesen meghaltam volna. Végtelenül egyedül éreztem magam.

Egyszer elmentem egy pszichodráma csoportba, gondoltam kibeszélem magamból a dolgot, ha más nem is, azt sem tudtam, mi az. Ott egyik alkalommal le kellett feküdnöm a földre, mintha halott lennék, amire elvileg vágytam. És ennyi. Ott kellett feküdnöm. 16 évesen. Pár perc telt el, és elkezdtem zokogni, hogy én ezt nem akarom! El nem tudom mondani, milyen iszonyú érzés volt, hogy ott vagyok, és vége, már semmit nem tudok tenni, sehova nem tudok lépni, nem tudom tovább élni az életet, a jövőt, kész.

És akkor felálltam a földről.

És marha dühös voltam a gyengeségemre. Erőt vettem magamom, és úgy változtattam az életemen, hogy szeressem azt élni. És most már (25 vagyok) olyan szinten tartom ajándéknak az életet, hogy el sem tudnám képzelni, hogy direkt megrövidítem. Még egy cigit sem tudok elszívni. És ez már nem attól függ, van-e mellettem valaki, vagy minden úgy alakul-e, ahogy én akarom. A kudarcok sem visznek vissza arra a szintre, mikor tíz éve pengével a kezemben ültem a kádban. :)

Igen, nehéz gyerekkor (alkoholista szülők, családi erőszak, szexuális erőszak), szűkös körülmények, plusz az ebből adódó téveszmék miatt. Az orvosom azt mondta, ilyen élet mellett természetes, hogy egyfajta álomvilágba menekülök, mert azt tudom irányítani, a kezemben tarthatom.

Nővérem öngyilkos lett tavaly karácsony előtt egy nappal, azóta is képtelen vagyok kiheverni. Pedig nem is találkoztunk mindennap, de ő volt az az ember, akinek beszélhettem édesanyám dolgairól, hiszen ő már járt ebben a cipőben. Amióta nincs, az én állapotom is rosszabbra fordult, korábban kitűnő tanuló voltam versenyeredményekkel, most pedig gyakorlatilag kerülöm az iskolát, mert képtelen vagyok hosszú távon elviselni egy nagyobb embercsoportot. Nem azzal van a probléma, hogy nincsenek barátaim (több "haverom" is van, és barátaim, 5 olyan ember, akinek elmondhatnék bármit, és bármikor számíthatnék rájuk, de hát úgy tűnik, ez nem mindig elég), egyszerűen meg kell játszanom magam, ha velük vagyok, mert tartok tőle, máskülönben elhagynának.

Párkapcsolatom nem volt, egyszer csókolóztam eddig, de ez annyira nem visel meg, legalábbis tudatosan nem. Vannak ennél nagyobb problémáim is.

Az elmúlt nem egészen egy évben többszörös túladagolásom volt, valamint párszor felvágtam az ereimet. Egy időben leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy leugorjak valami magas helyről. Vagy, ahogyan a testvérem tette, vonat.

Tulajdonképpen nem is tudom, mi tart vissza már.