Ti gondolkodtatok már az öngyilkosságon? Ha igen miért, és hogy küzdöttétek le?

Szinte minden nap gondolok rá. 25 éves koromban meg is próbálkoztam vele.

Igen. Elég összetett, de röviden; elcsesztem az életem. Sokáig hibáztattam másokat azonban mára már tisztán látom, hogy csak az én hibám volt. Rossz döntések sorozata. Nem hiszem, hogy letudnám küzdeni.

Igen, ès mèg nem tudtam leküzdeni a vàgyat, hogy megtegyem. Minden egyes nap gondolkodom rajta, de mèg nincs elèg bàtorsàgom hozzà. Ugyan volt màr kîsèrletem, de elszúrtam, mert gyàva voltam. Èn is úgy voltam, hogy sokáig màsokat hibáztattam az elrontott életem miatt, de ràjöttem, hogy èn voltam/vagyok a felelôs a sz.r èletemèrt. Mondjuk az is igaz, hogy sok mindent megtettem azért, hogy egyenesbe jöjjek, de nem eleget. Tegyük hozzà, hogy van nèhàny mentàlis betegsègem, ami baromira hàtràltat mindenben, bàr ez nem nyilvàn mentsèg. Utàlok èlni, minden egyes napom egy kínszenvedès.

Azt hogy megpróbáltam túlzás lenne mondani, de voltak olyan pillanataim, és úgy érzem szerencsés vagyok, hogy valóban csak pillanatnyi állapotok voltak ezek, mert hosszabb távon az érzés kibírhatatlan lenne. Azt hiszem nem vagyok amolyan tipikus depressziós sem, legalábbis az alapján amit szoktam olvasni. Vagy csak nem figyelek oda a tünetekre. Annyira nincsenek önértékelési problémáim, nem látom úgy ahogy van kilátástalannak az életemet, szóval úgy tényleg ellavírozok ahol kell, beszélgetek, végzem a dolgom, van aminek örülök, van aminek nem, semmi különös. Aztán egyszer csak úgy látszólag minden ok nélkül, szétcsúszik minden, olyan mintha átszíneződne a kép és megváltozna az aláfestő zene hangulata, és akkor minden amit addig értékeltem magam körül olyan lesz, mintha nem is lenne valódi, és így én benne sem az vagyok akinek eddig hittem magam. Ennek mélyebb időszakai nálam általában órákban mérhetőek, egyszer tartott napokig, akkor sem találtam semmilyen akkora mértékű kiváltó okot, még így visszamenőleg sem. Ezekben az időszakokban szokott előfordulni, hogy jönnek ilyen kétségbeesett minden mindegy másodpercek, mikor úgy érzem nem bírom el az egészet és nincs ami kivezetne innen, akkor szokott eszembe jutni néhány konkrét lehetőség arra, hogyan lehetne vége ennek valahogy. Aztán egyrészt megijeszt ez a gondolat, másrészt eszembe jut mekkora szemétség lenne ez másokkal szemben, és hogy mennyire nem változna ettől semmi úgy a nagyvilágban. Ameddig meg életben vagyok, addig legalább még esélyes, hogy történik valami.

Igen. Kb ugyanaz, mint a kettes. Simán csak elszúrtam az életem. A leküzdésben az segített, hogy ezt nem tehetem meg a családommal, akik szeretnek és nem okozhatok nekik ekkora törést. Szóval elvegetálok megpróbálok változtatni, aztán majd csak lesz valami.

Igen, aztán tükörbe nèztem ès mondom: ehh, minő szèp vagyok. Aztán inkább kefèltem egyet.

Nem is egyszer, és valószínűleg a vége is az lesz a dolognak. Amit lehet elrontottam, ha magánélet, ha kapcsolat, ha álmok, ha munka, mind rövid távon összeomlott, egymás után szépen.