Gondolkodtatok már komolyan az öngyilkosságon egy szakítás miatt? Komolyan lehet ezt venni?

Gondolkodtam már rajta,de nem szakítás miatt,hanem azért,mert egy csődtömegnek érzem magam,és senkit nem érdekel mi van velem... Nem jön össze se egy barátnő,barátaim sincsenek...

Ha valóban ennyire mondja neked,és azt látod rajta,hogy komolyan is gondolja,akkor bizony előfordulhat,hogy egy rossz pillanatában megkísérli a dolgot.DE ne hagyd,hogy odáig eljusson,próbáld meg támogatni,és lebeszélni erről,de komolyan.Én is egyetlen egy dolog miatt döntöttem úgy,hogy nem teszem meg.A családomért,hogy legalább nekik jobb legyen az életben,és csak azért csinálom én is ezt az egészet,hogy őket segítsem.

Én pontosan tudom mit érez most...leírom a saját történetem hátha segít és adok pár tanácsot ami nálam talán működött volna...

Én még gyerek voltam 14 éves amikor szerelmes lettem egy lányba az osztályból, össze is jöttem vele, nagyon örültem, nagyon boldog voltam...amikor átöleltem olyan érzés volt mintha megállt volna az idő, egy gömbben lettünk volna, elhajlott volna a tér, csak mi léteztünk volna a világban, szóval elég nagy extázis volt...nekem az 5 szeretet nyelvből a testi érintés abból is főleg az ölelés ami fontos...nem sokáig...28 napig voltunk együtt, a 26. napon mondta, hogy szeretne szakítani, azonnal megijedtem és azt mondtam, hogy megölöm magam ha megteszi mert nem tudok nélküle élni...végül mellettem maradt még 2 napig, de szakítás lett a vége...nincs értelme, hogy szenvedjen mellettem, nem láncolhatom magamhoz ilyen lelki zsarolással az még nagyobb önzőség lenne mint amit tettem...szóval vége lett a kapcsolatnak én attól az estétől (ez június 15 volt), egész nyáron szinte egész nap aludtam...az elején kb napi 20 órát...súlyos depresszióba estem, sokszor volt már a kés a kezemben, hogy most megteszem, nagyon féltem mert nem akartam, hogy túléljem, mert akkor megtudja a családom, hogy baj van...féltem attól, hogy túlélem, de legjobban attól féltem, hogy anyámnak nagyon fog fájni és tönkre teszem az életét ezzel...tehát nem tettem meg...aztán teltek a napok...jött az iskola (akkor kezdtem a közép iskolát), hiányzott mint mókusnak az erdőtűz...nem is akartam menni az elején, de akkor megtudta volna a családom, hogy valami nincs rendben...találtam egy "megoldást" arra, hogyan legyek emberek között, de mégse tudják meg, hogy mennyire össze vagyok törve lelkileg...utólag nem tudom, jól döntöttem e, de így nagyon sok előnyre is szert tettem...ennek a dolognak a hatására elkezdtem programozást tanulni autodidakta módon...mondhatni lett "értelme" az életemnek...3 szakmám van, sokak szerint irigyre méltó tudásom (na ez elég egoistán hangzott :D), sokan irigyek rám amiatt amim van és amit tudok, pedig ha tudnák, milyen árat "fizettem" ezért és hogy számomra ez semmit nem jelent...a végzettségeim, a pénzem, a "tudásom" meg mindenem amim van semmit nem jelent számomra mai napig...7 éve történt ez, most 21 éves vagyok...7 évig rettegtem a csalódástól, nem mertem senki felé közeledni, senkit közel engedni magamhoz...az eleje nagyon rossz volt az a 2.5 hónap, aztán a "megoldás" miatt csak 2-3 havonta voltam magam alatt...4 hónapja elkezdtem szedni egy gyógyszert amit rákosoknak adnak étvágy növelésre, csak aki odaadta annak nem volt problémája az étvággyal...2 gyógyszert kezdtem szedni...az elsőnél nem volt gond, éreztem a hatást, hogy éhes vagyok sokszor és tényleg ettem, mert amúgy elég keveset eszek...aztán elkezdtem szedni a másikat...ami talán mindent megváltoztatott...elkezdtem nem csak fizikálisan érezni a hatását hanem lelkileg is! munkahelyen éreztem mintha sírógörcsöt kapnék...nem sírtam, de nagyon közel álltam hozzá...de lelkileg nem éreztem semmit csak az arcom mintha sírni akart volna, zsibbadt és elkezdtem kicsit könnyezni...7 év alatt 1x nem sírtam bármennyire is fájt...erre egy hülye gyógyszer akar megsiratni? :D hirtelen megijedtem mert nem tudtam mire vélni, azt hittem lelkileg összeomlottam, de ezt hideg fejjel végig gondoltam...tehát nem pánikoltam, csak megijedtem és szerettem volna tudni az okát...aztán jöttek az esték...régen este voltam mindig rosszul mivel akkor voltam ébren, egész nap aludtam, csak éjszaka keltem fel amikor mindenki aludt és akkor mentem le kajáért...szóval az "esti program" megvolt minden este...lelkileg nagyon ki voltam ismét, ez 3 hónapja volt...ha el kéne mondanom mit éreztem valahogy így tudnám szavakkal kifejezni: hideg sötét magány, nem szeret senki, nem fog soha senki szeretni, nem akarok egyedül lenni...

na akkor jött az ötlet, hogy elegem van az érzésből és keresek valakit akit szerethetek aki viszont szeret, aki miatt érdemes felkelnem reggel, akinek fontos vagyok...szóval egy elég erős érzés volt benne, hogy rendbe akarom végre rakni az életem...társkeresőre regeltem, elkezdtem olvasni, hogyan tudnám megvalósítani a tervem, az élethosszig tartó párkapcsolatot...és egy könyv hozta meg a változást nagy mértékben!

Garry Chapman: A szerelem pszichológiája

Ez a könyv a bibliám kb...7 évnyi szenvedés után megadta a választ arra a kérdésre, hogy "miért lett vége?"...igazából tudtam a választ, de nem voltam benne biztos...a volt barátnőmet is többször megkérdeztem, de "nem tudta", vagy csak nem akarta elmondani...túl önző voltam, nagyon sok szeretetet akartam kapni tőle és nem éreztem, hogy ez neki nem jó...amikor tudtam mellette voltam, ölelgettem, szeretgettem és ezzel megfojtottam a kapcsolatot...túl önző voltam...és ennek hatására 7 évig egy dologról álmodoztam, egy dologra vágytam amiért mindent megadtam volna...a szeretetre: egy ölelésre...igaz ezt mai napig nem kaptam meg, de már nem hiányzik annyira, mert itt megismertem egy lányt aki nagyon sokat segített, figyelt rám, meghallgatott...többeknek elmondtam, hogy mi történt velem, de nem éreztem, hogy érdekli őket, inkább csak terheltem őket ezzel...ide azért kezdtem először feljárni, mert a hülye beszólásokon nagyon jókat nevettem és sokkal jobb kedvem lett, szó szerint sírtam a nevetéstől az 1. este :D a második dolog amiért maradtam, hogy kiadhattam magamból, leírhattam ide amit érzek, gondolok, megismerhettem mások véleményét...és ez is felszabadított kicsit...a levelezések is nagyon sokat segítettek...a válaszokból és a levelekből is nagyon sok önbizalmat merítettem és úgy érzem ezt vissza kell adnom másoknak...mert úgy gondolom, hogy rajtam segítettek itt...és nekem is segítenem kell másokon...ezért is írom ezt most itt, mert a barátodon remélem tudsz segíteni a tanácsom alapján :) na a "sztorizgatást" abbahagyom és rátérek a lényegre...

Amíg nagyon fájt én egy ölelésre vágytam, arra, hogy érezzem valaki szeretetét, gondoskodását, figyelmét...

Tehát amit tehetsz a barátodért, meghallgatod és kimutatod, hogy mennyire fontos számodra! Ne mond, hogy sajnálod!!!! Ezt a legrosszabb ilyenkor hallani! Nem szánalomra van szükség hanem megértésre, támogatásra! Amint kimondod, hogy sajnálod azt érzi majd, hogy nem törődsz vele, nem azért vagy vele, hogy megértsd, segítsd hanem mert sajnálod! Ez tényleg fontos! Szóval neki most megértésre, figyelemre, szeretetre van szüksége! Az a baj nem biztos, hogy ezt tőled szeretné megkapni, lehet valakitől akit szerethet...szóval megértőnek kell vele lenned, támogatnod, ha szeretné elmondani mi fáj akkor meghallgasd és éreztesd vele, hogy megérted és támogatod...meggyógyulni akkor tud amikor ő akar! ilyenkor van egy teszt amin sokan megbuknak...amikor azt mondod segíteni akarsz neki és mellette akarsz lenni azt mondja, nincs szüksége senkire megoldja egyedül...ezt azért mondja mert nem akar megint egy köteléket amit elveszíthet és teszteli is egyben a szándékaidat...ha ilyenkor "erőszakos módon" mellette maradsz akkor tudni fogja, hogy fontos számodra és nem hagyod el csak úgy! ha azt mondod "jó akkor egyedül hagylak" akkor megbuktál és csak mélyebb lett a seb a lelkében! ki kell zökkentened a gondolatait...akár egy vidámabb zenével vagy ha belemegy kimozdulással...de ne erőszakoskodj ilyen téren vele...csak a mellette maradásban...

Remélem tudtam segíteni :)

21F

Én úgy vagyok ezzel, hogy szerintem 2 fajta ember van ebből a szempontból.

Az első az, aki fel akarja hívni magára a figyelmet. Azt akarja hogy sajnálják. Fenyegetőzik, de rend szerint soha nem kísérel meg öngyilkosságot.

És a másik az, aki meg akarja ölni magát. És mivel meg akarja ölni magát, magyarul meg akar halni, nem kockáztatná, hogy valaki megakadályozza, ezért egy mukkot nem szól senkinek, csak megteszi.

Én már találkoztam az első verzióval. Szakítottam a pasival, és ezért fenyegetőzött öngyilkossággal. Nem hatott meg. Évekkel később is elmondhatom, hogy semmi baja, él és virul. Igaz, hogy rohadtul magányos, mert egy csaj de tud megmaradni mellette (nem véletlenül), de él.

Ebben éltem egy darabig, mármint a Te szerepedben.

Itt nem az, az okos döntés, hogy végig hallgatod, hanem az, hogy helyrerázod. Értem ezen azt, hogy ha csak szóba hozza az öngyilkosságot, lecseszed. Nem szabad megadni neki a szenvedés közegét. A gyógyszereket sem szabadna szednie. Szimplán el kéne rángatni őt társaságba. Nem egyből bulizni, csak módjával. Új embereket megismerni, és elfelejtettni vele azt a sérelmet.

Igen is tudsz tenni, de az hogy ölbe tett kézzel sajnálod őt, azzal nem mész semmire, sőt szánalmasan hat.