Tényleg boldogabbak azok, akik mindent maguk érnek el?

Van ilyen, de én azt látom, hogy nem feltétlenül. Ugyanis lehet, hogy eléri, hogy idővel egy szinten álljon azokkal, akik mindent készen kaptak az élettől, vagy akár még magasabb szintre is eljuthat -- csakhogy igen súlyos áron. Azért az az iszonyatos küzdelem fel is tudja emészteni az embert, olyannyira, hogy mire nagy sokára és keservesen eljutna a céljáig, már nem is tud örülni neki, mert úgy érzi, többe került, mint amennyit megért. (Leegyszerűsített példa, de mondjuk valaki szegény családból jön, és kemény munkával meggazdagszik, és közben viszonylag fiatalon már rá is megy az egészsége.)

Nem véletlen egyébként, hogy akik nagyon mélyről jöttek, és a saját erejükből, emberfeletti küzdelemmel jutottak el oda, ahova, azok igen gyakran -- persze nem mindenki -- nagyon türelmetlenek mások hibáival szemben.

Sajnos magam is megtapasztaltam, hogy bár sok mindenen keresztülmentem, a rengeteg elviselt szenvedéstől nem lettem nemesebb, jobb ember, és nem megedzettek, keményebbé, kitartóbbá tettek a küzdelmek, hanem megroppantottak, és beléjük keseredtem. Miközben utólag nem érzem úgy, hogy volt értelme.

Nem, ez nem így van. Akkor sem lennél boldogtalan, ha lenne családi vagyonod, s nem kellene mindent a nulláról kezdened, hanem középről indulnál, s mennél még feljebb. Ez nem "feneke alá rakás", szokj le erről a degradáló szófordulatról. Akinek nem kell a lakhatásért meg az iskolákért is külön dolgoznia, hanem kényelmesen tanulhat, az sem lesz sem boldogtalan, sem értéktelen. Hiszen nem értékmérője mondjuk a végzettségnek, hogy éjszakai munka mellett érte-e el valaki.

És miért is kellene mindenkinek, mindig, mindent a nulláról kezdeni és küszködnie a megélhetését, akkor is, ha az előző generáció már elért valamit? Azt az utat kell folytatni, nem visszalépni, egy értelmetlen küzdelem kedvééért.

De ezzel együtt, ha magad dolgozol meg majd mindenért, akkor jóleső lesz számodra, hogy mennyi munkával érted el, egyedül.