Miért szomorú az emberek többsége?

Én boldog vagyok, mert semmi okát nem látom a boldogtalanságnak. Ezzel pedig nem arról beszélek, hogy tökéletes volna az életem, mivel nem az. Egyszerűen azt az elvet vallom, hogy szomorúnak lenni teljesen fölösleges - tekintve, hogy az nem old meg semmit.

Voltak már esetek, amikor mindenki elkomorodott valami miatt és az azt követő pár napban fölnyársaltak a tekintetükkel, ha akár mosolyogni merészeltem, me' há' ilyen időkben hogy tudok én mosolyogni?! Inkább nem akarok ilyenkor konfliktust szítani és befogom a számat, de nem értem, hogy miért jobb bármi is, ha mindenki magába fordul és napokig (vagy akár hetekig) olyan arcot vág, mintha épp citromba harapott volna. A negatív érzelmek csak a környezetet sújtják, végül az is teljesen negatívvá válik és minden összeomlik. Épp ezért állok hozzá mindenhez pozitívan, ezzel kihatok azokra is, akik a közelemben vannak. Nem egyszer fordult már elő, hogy az egyik barátom bement az iskolába amolyan "mindjárt egy vonat elé vetem magam" pofával, találkozott velem, majd tíz perccel később már nevetett, minden problémájáról elfeledkezve. Szerintem fölösleges bármin is búslakodni, még akkor is, ha teljesen kilátástalan helyzetben vagyunk. Hiszem, hogy ezt a mentalitást sikerül még átadnom pár embernek és egyre több boldogságot teremtek.

Ezt visszaolvasva pedig ledöbbentem magamon és az átlagostól rendkívül eltérő, kissé csöpögős fogalmazásmódomon. No, mindegy. :D