Hogyan döntik el az emberek, hogy mihhez kezdenek az életükkel?

Nagyon-nagyon nehéz, főleg ha olyan helyről/családból jössz, ahol nem látod a nagyvilágot, csak be vagy szűkülve, és úgy nősz fel, hogy a szürkeség a normális.

Én egy szegény régióban születtem, egy kisvárosban. Apám lelépett, anyukám nevelt, és nagyrész a mamám vigyázott rám. Gyakoriak voltak a veszekedések, stb. A pénz is olyan dolog volt, hogy megéltünk, de nem királyként. Volt mit enni, tudtunk fűteni, be volt fizetve az osztálypénz időben, de ennyi. Iskolába is egy kis putriba jártam. Az általános iskolai éveim szörnyűek voltak, nagyon utáltam az osztályomat. Csesztettek, beszóltak, stb. A gimi meg maga a pokol volt. Jó eszű gyerekként letörték a szarvamat, és kispadra ültettek. Általánosban szavaló versenyekre jártam, matekversenyeket nyertem, meg ilyenek, gimiben meg azt mondták hülye vagyok, és meg fogok bukni. Hátrányosan, erősen diszkriminált néhány tanár, azért mert csak félig vagyok magyar(nem roma vagyok, vagy indiai, vagy arab, vagy bármi más). Mindig is érdekelt a zene, de a családban nem volt keret, hogy zenélni tanuljak.

Mivel a gimi szarul ment, és mindig mindenki azt mondta, hogy szar vagyok, semmit nem fogok elérni(otthon is ezt mondták), így nem mentem egyetemre. Elmenekültem otthonról 140 km-re az akkori pasimhoz, aki egy idióta volt, és nem bírtam őt elviselni. Kivert kutyaként visszamentem ahonnan jöttem, majd elhelyezkedtem dolgozni, és mellette tanultam. 22 éves koromra négy szakmát gyűjtöttem össze. Nem találtam a helyemet. Voltak kapcsolataim, de mind zátonyra futottam.

Érdekelt volna a mérnöki pálya, de azt mondták hülye vagyok matekból, én meg elhittem. Mivel gimiben semmit nem tanultunk kb, így mai napig vannak erős hiányosságaim(pl.: angolból).

Volt egy kapcsolatom, ahol a pasi olyan undorító, aljas módon szakított velem, hogy 3 évre padlóra tett, ami meghatározta onnantól kezdve a hozzáállasomat minden emberhez. Főleg a férfiakhoz. Emellett a csóró, putri helyen ahol laktunk még jól ki is pakolták a házunkat, míg én éppen dolgozni voltam, és több millió forintos kárral, és feldolgozhatatlab traumákkal lettem ,,gazdagabb".

Dolgoztam nagyon sok helyen, mindenféle lebujban, építkezésen, stb. Mindenhol alja, putri emberek találtak meg(25 éves 5 gyerekes cigány apuka, 50 éves 8 gyerekes házas cigány, stb). Alig bírtam őket levakarni magamról. Néhány zaklatott is évekig.

Súlyosan traumatizált lettem. Évekbe telt mire nagyjából felálltam(még most sem vagyok 100%-os), és elmentem egyetemre. És most kezdek picit hinni magamban, mert nagyon jó átlagom van, pedig elég nehéz szakon vagyok. Gimi után én egyetemre sem mehettem volna, mert a szüleim nem támogattak volna benne, nem vettek volna nekem laptopot, stb. Most magamnak fizetem az egészet. Jogsit szereztem, és autót is vettem magamnak, és el is költöztem egy jóval jobb környékre, elég messzire a putri régiótól, ahonnan jöttem.

Szemben a mostani párommal, aki beleszületett a jóba, a 3 szintes villába, ő 4. Osztálytól kezdve gimnáziumba járhatott, és magas szinten tanult mindent, nagyon jó tanároktól, soha életében nem kellett félnie, nem hallott veszekedést, jól kijönnek a szülei egymással, szeretetben nevelték, pénzelik a tanulmányait, autót vettek neki, zenélni tanulhatott, stb. És nem, nem a pénz miatt vagyok vele, mert inkább az én autómmal megyünk mindenhova, meg 100%-ban csak én nálam vagyunk, én hozzájuk sosem megyek, de mindketten teljesen máshonnan jöttünk.

Én hiába akartam volna mondjuk 18 évesen orvos lenni. Mégis ki fizette volna a tandíjat? Az meg nem volt opció, hogy beleverjem magamat egy hatalmas hitel adósságba. Még szerencse, hogy ilyesmi meg sem fordult a fejemben.

Ami pedig a zenét illeti, az kimaradt az életemből (eddig). De most meg már öregnek is érzem magamat ahhoz, hogy elkezdjem.

Tehát vagy az van, hogy jó a családi háttered és bármit választhatsz, vagy pedig szenvedsz, kínlódsz míg el nem éred a céljaid. Vagy be is sokalhatsz, és lehetsz alkoholista is például(sok embert ismerek, akik inkább emellett döntöttek).