Elfogadjátok, hogy halálotok után x idő múlva a lőtéri sánta kutyát sem fogja érdekelni, hogy éltetek valaha?

64, egyetértek részben azzal, amit mondasz, de szerintem teljesen más szemszögből közelítjük meg a témát.

Nyilván valakik vagyunk, édesapámmal, a legjobb barátommal, a testvéreimmel a világot jelentjük egymásnak. Vagy hozhatnám banális példának a kutyámat, hogy neki meg én jelentem a világ közepét - de az én fejemben simán elfér egymás mellett, hogy pár ma élő embernek szörnyen fontos vagyok, meg megvan a magam helye a világban, például nem vagyok pótolhatatlan nyilván a munkahelyemen, de hiányoznék onnan, ha felmondanék, illetve apró tettekkel tudom kicsit formálni a világot, felszedhetem a szemetet a parkban, főzhetek a szomszédnak, mikor azzal tölti minden ébren töltött percét, hogy a beteg gyereke mellett van a kórházban, segíthetek egy eltévedt turistának, lehetek kedves egy idegennel, feldobva a napját. Van értelme a létezésemnek, mert adtam neki értelmet.

De ez nem változtat a tényen, hogy egy vagyok a ma élő nyolcmilliárd emberből, és a ki tudja, hány milliárdból, akik valaha éltek vagy a jövőben élni fognak. Ha én is meghaltam, és mindenki más is, akinek az életében valamilyen formában mellékszereplő voltam, akkor végleg el leszek felejtve, egy idő után a testem is le fog bomlani, és senki se tudja majd, hogy én ki voltam, mit csináltam, mint ahogy mi sem tudjuk, hogy 1714-ben Amszterdam-külsőn Von Den Hans Jürgen ki volt, mit szeretett, milyen gondolatai, öröme-bánata voltak. A legtöbb emberről eltűnik minden nyom. És ha belegondolsz, hogy mennyi ember él a Földön, és milyen rövid ideje van egyáltalán jelen az emberiség ahhoz képest, hogy milyen idős a Föld, és eszerint helyezed magadat perspektívába, akkor csak arra a következtetésre tudsz jutni, hogy egy senki vagy, egy porszem, egy csepp a tengerben. Ez nem az önbecsülés hiánya - mert a privát életedben attól még lehetsz te akárki is - hanem egy realista konklúzió, amire szerintem sok ember nem jutott még el, elnézve, hogy mennyien hiszik azt, hogy nekik minden jár, meg minden és mindenki csak azért létezik, hogy az ő kényelmüket szolgálja.

De egyáltalán azt sem értem, hogy miért a hírnév felől kell megközelíteni ezt a kérdést. Egy viszonylag tájékozott ember ha megerőltetné magát, talán tudna 20 nevet mondani a 15. században élt emberek közül. Egy átlagember ötöt is alig. Pedig 400 millióan éltek akkor, ez azt jelenti, hogy az akkori emberek ~0.0000012 százalékáról van egyáltalán bármilyen fogalmunk. És ez csak 500 év, szinte semmi.

De valójában még ez is hazugság, mert ezeknek az embereknek is a funkciójára emlékszünk, az általuk elvégzett munkára, ami abból fennmaradt, és nem az emberekre magukra. Még egy Newton, Einstein is nélkülözhető, és felesleges, mert ha nem születnek meg, törvényszerűen jöttek volna valamikor hasonlóan intelligens emberek hasonló affinitásokkal, akik ugyanazt a munkát elvégzik, legfeljebb valamivel később.

Ilyen szempontból az evolúció, a civilizációnk és benne az egyén, annak a szerepe, jelentősége brutálisan minimális, gyakorlatilag 0. Én néhány évvel ezelőttig azt hittem, hogy a művészet kivétel, és ha nincs Tolsztoj, Rembrandt, Csajkovszkij, Prokofjev, Wagner, Gounod, akkor valami tényleg hiányozna, ami pótolhatatlan. De ha az AI óriási mennyiségű adatból gyakorlatilag végtelen mennyiségű további adatot tud generálni, akkor egyszerűen a nyers mennyiség miatt előbb-utóbb minden létezőt (és addig nem létezőt) le lehet fedni, úgyhogy tényleg semmi nincs, ami "örök" és megismételhetetlen.

Korábban ettől a nihilizmustól az embert a vallás, aztán az ideológiák "védték meg", de ma már ezek is eljelentéktelenedtek. Ma olyan, mintha a tömegeket bezárták volna egyenként egy szobába, ahonnan nézve úgy tűnik, hogy a felhalmozott vagyon, a tárgyak sokkal értékesebbek, mint amilyennek tűnnek, és ezért tényleg érdemes egész életen át hajtani. Ilyen értelemben olcsó hazugságokra és manipulációra épül a világ, de amíg elegen ülnek a szobákban, és elegen látják el ezeket a funkciókat, addig "működik" ez az egész. Alig tudja már valaki megmondani, hogy miért, de működik.

És ha valaki azt mondaná, hogy halál után mindenki pontosan fog emlékezni mindenkire, akivel az életében akárcsak találkozott? Arra is, akire még itt, az életben sem emlékszik élesen?

Ő visszajött a halálból, elmondja, mi történt vele: (7 perces vidi)

https://www.youtube.com/watch?v=T82hQKYV9EY

Van vele egy órás beszélgetés-videó is.

Utolsó, édesapámat a halálból hozták vissza egy autóbaleset után (még bőven a születésem előtt történt a dolog). Ő úgy meséli, hogy semmi nem volt ott, tudta, hogy meg fog halni, szépen lassan elmúlt a fájdalom, a félelem és az ellenérzet, hogy nem akar még meghalni, és elárasztotta valami végtelenül nyugodt és kellemes érzés.

De se az élete nem pergett le a szeme előtt, se fényt nem látott, semmit nem tapasztalt. Mivel istenhívő, ő ezt azzal magyarázza, hogy azért, mert még nem jött el az ideje.

Egyébként én adnám, ha leperegne az életem a szemem előtt (volt már halálközeli élményem nekem is, nálam üss vagy fuss reakció volt, semmi életem filmje, csak a tudat, hogy le kell fegyvereznem a támadóm és aztán biztonságos helyre vonulni és segítséget hívni), de akkor legyenek kimaradt jelenetek is, szeretném tudni, hogy mikor 22 évesen teljesen kiütöttem magam abban a buliban, akkor mi történt. Persze tudom, hogy nem így működik, azért nem emlékszem, mert az agyam el sem raktározta azt a pár órát, de ha van isten, igazán megmutathatná, hogy csináltam bolondot magamból akkor, röhögnék egy jót, mielőtt meghalok.

Plusz, milyen jó lenne már, ha ott tartana a technika, hogy a szeretteink gondolatait valahogy vizuális vagy verbális formában fel lehetne tölteni egy felhőbe csupán az agyhullámaikból, és aztán visszahallgatni. Nagymamám nemrég kapott agyvérzést, azóta fél oldala béna, és látom rajta, hogy akar mondani dolgokat, de nem engedelmeskedik a teste. Milyen jó lenne, ha valahogy ki lehetne nyerni, hogy mit szeretne, mert jelenleg barchobázva kommunikálunk, plusz én szívesen visszanézném a már elhunyt szeretteim életét is, mint valami filmet. Mert a saját emlékezetem cserben hagy, eleve pl. nagyapám már 55 éves volt, mikor születtem, az előtte történt dolgokat csak úgy elmesélte, de tudom, hogy egy csomó mindent csináltunk együtt, mentünk horgászni, túrázni, rengeteget foglalkozott velem, és rengeteget beszélgettünk, de nem emlékszem vissza az élményekre, mert négyéves voltam, és annyira emlékszem, hogy kolbászt ettünk egy sziklán ülve, aztán mesélt valamit. Tök jó lenne, ha valahogy elő lehetne hívni, hogy mit mesélt.