Elfogadjátok, hogy halálotok után x idő múlva a lőtéri sánta kutyát sem fogja érdekelni, hogy éltetek valaha?

Rég elfogadtam.

Pont erről vitatkoztunk a minap a szüleimmel. Egyetlen fiútestvérem van, ő meleg, jelen magyar törvények szerint nem fogadhat örökbe sem, tehát nem él tovább a - ritka - családnevünk. Tehát az egyetlen reménye apámnak én vagyok, én heteroszexuális vagyok, lehetne gyerekem, de nem szeretnék (és hál' Istennek, hogy nem szeretnék, ismerem magam, csapnivaló szülő lennék, megnyomorítanám lelkileg a szerencsétlen gyereket, egyszerűen nem való nekem), de akkor is, vállaljam be ezt az áldozatot, mert különben nem maradunk fenn az utókor számára, a nevünk sem marad fenn, és akkor hiábavaló volt élnünk.

Úgy a negyedik pálinka-sör kombónál tarthattunk ekkor, megkérdeztem fatert, hogy miért, szerinte hiábavaló volt élni? Szerinte a saját emlékei, élményei miatt, és pusztán azok miatt nem érte meg megszületni? Mondta, hogy oké, de azokat nem viheti a sírba. Erre csak annyit kérdeztem, hogy jó, rendben, emlékszik-e bármire a dédapja kapcsán, akit még személyesen ismert, kicsi gyerekként? Semmire. És az ükapja? Nulla. Zéró. A keresztnevét sem tudta. Mondom igen, szerintem így felejtenek el mindannyiunkat, akik nem írjuk be magunkat a történelemkönyvekbe, és akik igen, azok is csak gyűlölt leckék lesznek az utókor fiatalsága számára, igazából egyiken sem ismerjük pl. Kosztolányi személyiségét, valódi életútját, gondolatait. Azok meghaltak vele együtt. A legtöbb, amit ki tudunk hozni ebből, hogy jól töltjük el az időt, ami jutott nekünk.

Fater még nem fogadta el, a beszélgetésünk óta ő leginkább piálással tölti az időt (nem alkoholista egyébként, akkor jól beittunk, de ilyen úgy kb. évi 4-5 alkalommal fordul elő, hogy ő iszik valakivel).

52-es: Apádnak semmi joga ahhoz, hogy elvárja az unokát. Van ilyen, hogy megszakad egy család vérvonala, egy-egy ritka név eltűnik. De ezért senki se kényszeríthető gyerekvállalásra. Az az ember magánügye.

A gondolataink, érzéseink akkor is sírba szállnak, ha vannak utódaink.

Kosztolányi érzései a versein keresztül ma is átérezhetők, megmaradtak. Az életét is sokan feldolgozták. Nyilván ő is meghalt, ő se érez már semmit, de a művein keresztül ha nem is teljesen, de nagyrészt fennmaradt a lelke egy darabja.

Ezért kell küzdeni az elmagányosodás ellen. Ha nincs is saját gyerek, de egy idős embernek is szüksége van néhány jó barátra, mert szomorú lehet úgy haldokolni, hogy az ember tudja, hogy már senkinek se fog hiányozni, senki se gyászolja meg, esetleg a holtteste évekig hever a lakásában holtan, mire megtalálják.

Az élő embernek szüksége van néhány emberre, akinek fontos.

“Akinek van már szobra vagy emlékműve, azt már nem nagyon felejtik el.“

Hülyeség.

Bugát Pál szobrot kapott és kórházat is elneveztek róla.

Erősen kételkedem, hogy az emberek 1 összetett mondatban el tudnák-e mondani ki volt ő, mit csinált és milyen érdemei voltak, egyáltalán mikor született és halt meg. Abban sem vagyok biztos, hogy a többség tudja-e, mit dolgozott.

Vagy ki volt Földes Ferenc. Ezt én sem tudom, nem is érdekel, csak láttam, hogy van ilyen gimnázium.

Ezek csak nevek. Semmi jelentőséget nem tulajdonítanak neki. Én egyet tudok érteni a kérdezővel. Mindenki elvan magában. Ha valaki szeretne magáról bármit elnevezni, csinálja. De hiába marad fenn a neve, ugyanolyan jelentéktelen lesz később. Sajnos ez a fájdalmas igazság.