15 éves lány egy 22-30 éves férfival?

Egy tizenöt éves nem olyan, mint egy felnőtt. Nem fejlődött még ki teljesen az agya, és máshogy működnek a hormonjai akkor is, ha ez kevésbé észrevehető vagy ha ezen igyekszik uralkodni.

Osztályt ugrottam, a családom ügyeiben a felnőttekkel egyenlő partnerként vettem részt, felelősségteljes, komoly és szervezett voltam, sokat olvastam, mindenféle művészeti pályázatot nyertem, nem hatott rám a csordaszellem, és a tanáraim meg az osztálytársaim szerint is mindig koravén / kis felnőtt kívülálló voltam. A többi tizenéveshez és néhány felnőtthöz képest kiemelkedő voltam, igen. De a mostani, huszonéves énemhez képest látom a nem elhanyagolható kontrasztot. Mégis volt annyi eszem, hogy fel se merüljön, hogy egy nálam 10 évekkel öregebb emberrel kezdjek, mert tudtam és éreztem, hogy nem normális, nem egyenlő. Ellenben az érzelmileg sérülékeny, kihasználható, bizonytalan ismerőseim mind odáig voltak a 10-20 évvel öregebb pasikért és vannak a mai napig.

Te most vagy az efebofil állat vagy, aki egy buta, befolyásolható kislány szédítését próbál valamilyen nemes, pórnép számára felfoghatatlan szerelemmé ferdíteni, vagy a történetben szereplő buta, befolyásolható kislány, akinek ez az efebofil állat csapja a szelet, vagy egy fanficton-író, akinek ez a fétise.

Azokban a hindu és muszlim közösségekben, ahol 8-10 éveseket házasítanak ki, szintén nem dugják meg szegény gyereket addig, ameddig a helyi törvények szerint nagykorúnak nem minősül, hanem "tisztességesen megvárják, hogy megnőjön", de attól még nem számít kevésbé gyerekbántalmazásnak vagy perverziónak, sőt.

Voltam vagy 13-14 éves, amikor a házunkban az egyik lakó magához vette az apját, aki akkor volt olyan 50-55, de nem dolgozott, mert tüdőbeteg volt, menni is alig tudott, talán COPD, de persze én nem tudtam. Minden nap kiült a napra - volt egy kis füves rész bent az udvaron - nyáron akár rövid sortban, félmeztelenül, télen akár kabátban, de egy órára mindig kiült "napfürdőzni". Először csak megkérdeztem, hogy nem fázik-e (valami március környéke volt, amikor először találkoztam vele). Aztán elkezdtünk beszélgetni. Suli után alig vártam, hogy hazaérjek, és rohantam ki, hogy kint van-e. Vittem a kis sámlimat és beszélgettünk egy órát. Úgy tanított történelemre, művészettörténetre, komolyzenére, meg Archimedes törvényeire, hogy én csak azt vettem észre, hogy imádok vele beszélgetni és alig várom, hogy találkozzunk minden nap. Nem "szerelmes" voltam belé, de szerettem, mint egy barátomat, és ő volt az, akivel olyan dolgokról beszélgethettem, ami érdekes volt, és amiről otthon nem lehetett beszélni, mert nem volt olyan, akinek holmi Michelangelo, vagy Bem taktikai szerepe 48-ban bármit is jelentett volna, Archimedes meg nyilván valami bünöző. És ez így ment majdnem egy évig. Imádtam az öreget, többet tanultam tőle, mint az iskolában, társam volt a magányomban. Hangsúlyozom, nyitott udvaron voltunk, egymástól legalább 1,5-2 méterre ültünk, bárki hallhatta, hogy miről beszélgetünk. Aztán, én csak azt vettem észre, hogy egy nap a bácsi nem volt az udvaron, És másnap sem. És harmadnap sem. És becsöngettem hozzájuk, hogy beteg-e a bácsi. A lánya pedig majdhogynem leköpött és elzavart hogy be ne csöngess mégegyszer. Sosem fogom elfelejteni a gyűlöletet amit akkor éreztem felém áradni, és nem értettem. És hiányzott a bácsi. Soha többet nem láttam.

Évek múlva, már az én gyerekem is felnőtt, a tetves anyám elszólta magát, hogy ő hogy megvédett a pedofiltól, aki a házunban a szomszédunk volt. Akkor derült ki, hogy egyszer anyám rohadék barátnője megkérdezte a tetves anyámat, hogy én miért vagyok állandóan az udvaron az öreggel, minden nap. A tetves anyám pedig szólt a házmesternek, hogy a bácsit fel fogja jelenteni pedofilia miatt. És a szegény bácsit berakták egy elfekvőbe, ahol depresszióba esett és két hét múlva öngyilkos lett. Tetves anyám szerint "úgy kell neki, megérdemelte".

Még annyi év után is sokkolt anyám primitivsége, és bár nem ez volt a fő ok, sőt ezer más ok volt, de ez is közrejátszott abban, hogy megszakítottam anyámmal minden kapcsolatot.

Hát, ennyit arról, hogy egy fiatal kislány miért is szerethet egy nálánál sokkal idősebb embert.

És most itt könnyezek, mert szegény Gerencsér bácsira gondolok.

37

Ha Gerencsér bácsi képes lett volna sétálni, akkor fogtam volna a kezét és mentem volna vele. Nem szerelemből, hanem mert vele tudtam miről beszélgetni, mig otthon vagy a kortársaimmal nem, mert ennyivel voltam "felettük". És akkor azt mondták volna, hogy "járunk" vagy "együtt vagyunk". Pedig csak tanított. Olyan dolgokra, amit a környezetem nem volt képes megadni, mert én egy koravén gyerek voltam.

34

"Általában a lelkileg sérült, szeretethiányos, bizonytalan, depresszióra hajlamos, alárendelődő, halk szavú lányok buknak tizenévekkel idősebb pasikra, akik otthon és/vagy az iskolában el vannak nyomva, nincsenek barátaik, meg nem értettek."

Pont mintha rólam írtad volna. És ez a bácsi meg tudta adni azt, amit a családomtól nem kaptam meg soha: tanított engem, beszélgetett velem.

És nem volt, nem is vágytam szexre, ő sem, fel sem merült, még biológia kapcsán sem, viszont beszélgettünk Pavlovról, akiről a butacsírás családom megállapította, hogy biztos jó ember, mert olyan oroszos a neve.

Egyébként miután a bácsi "eltűnt", bánatomban mintegy beköltöztem a könyvtárba - és nem volt senki, akivel beszélgethettem volna mindarról, amiket tanultam. A tanárokkal sem, mert nekik is csak nyűg voltam azzal, hogy előbbre jártam, mint a többiek.