Aki öngyilkosságon gondolkodik, hogy jutott el idáig?

Lehet az oka az önbizaomhiány, ami miatt úgy érzi az illető, hogy nem elég üges vagy erős ahhoz, hogy egy nehezebb helzettel megbírkózzon.

Lehet Az elhagyatottsg érzés.

Lehet az öyglölet, amikor íg árt magának valaki azért, mert másnak "ártott"

De aazt se felejtsük el, amikor valakit halálos betegséggel fiagnosztizálnak és vagy aaz elején kiszáll vagy az út közben adja fel. Olvastam egy könyvet, ahol végstádiumban volt a ráko 17 éves, hát, amiken átment, én biztos sírva fohszkodtam volna a halálért, de a lány a legultosó napon, amikor még éber volt bár annyira nem volt öntudatánál is azt motogta hogy élni akar.

Viszont olyan történetet is allottam, hogy az idős nőt olyan betegséggel diagnosztizálták, amitől szépen lassan leéplt volna. Az első hasmenéses balesete után fogta magát és főbe lőtte magát, azt ondva, hog nem akaja ennek kitenni a családját.

Az ember egyszerűen zsigerileg úgy érzi, hogy ennyi fájdalmat már nem tud elviselni.

Általában gyerekkorában vagy bántották, vagy ő valamit úgy értelmezett, hogy őt nem szeretik, nem lehet szeretni, vagy valamiért ő a hibás. Ezt évtizedekig viszi magával, ha nem jár terápiára. Aztán valamilyen életeseményekben megismétli ezt, amivel felerősíti. csak így kb.

27 éves nő vagyok, 25 évesen kíséreltem meg öngyilkosságot.

Nekem az egész lejtő ott kezdődött, hogy 15-16 éves koromban meghalt az akkori barátom.

Aztán 17 évesen belekerültem egy jó társaságba (tenyleg normális kör volt, normális emberekkel), ott ismerkedtem meg egy sráccal, aki bejött, de végül közös megegyezéssel nem vele, hanem az ő legjobb barátjával (szintén a társaság tagja volt) jöttem inkább össze (aki azóta a férjem egyébként :)) kicsit vicces volt. :D mondtuk is neki, hogyha lesz gyerek, ő lesz a keresztapja. 😂

Teltek az évek, nem jelentkeztem egyetemre, inkább szakmát szakma után csináltam, hol dolgoztam, hol iskolába jártam, hol munka mellett tanultam. Teljesen hulla voltam minden nap, mentálisan, fizikailag egyaránt. Főleg mentálisan. Ekkor kezdtem el úgy érezni, hogy nem találom a helyem, fogalmam sincs mihez kezdjek magammal, semmihez sem értek igazán.

Aztán ez a srác, akivel kamaszkoromban majdnem összejöttem, de végig jóban maradtunk, hirtelen meghalt 24 évesen. Előtte fél évvel villant be, hogy arra a pályára szeretnék menni, amire ő ment. Már az egyetemi feltételire gyúrtam, mikor meghalt. Teljesen összetörtem, és a trauma\gyász miatt a felvételi sem sikerült. Nem volt erőm hozzá.

Mellette persze dolgoztam, és úgy éreztem egy rohadt spirálba kerültem. Sose szerettem az alkoholt, dohányozni se dohányzom.

Viszont az ismerősöm halála utáni éven zugivó alkoholista lettem. Igen, a férjem mellett.

Először csak hétvégente, mikor pihenőnap volt. Aztán már hétköznap is. Aztán már minden nap berúgtam. Másnaposan jártam be dolgozni. Arra gondoltam, vállalok túlórákat is, csak egyedül lehessek. Se férj, se otthon, se semmi ne legyen! Csak én, meg a munka, talán addig is elterelem a gondolataim.

Eleinte bevált, de utána már munka közben folyamatosan arra gondoltam, hogy megölöm magam a munkaeszközzel, vagy hazafelé egy fának hajtok autóval. Minden nap ilyen gondolatok jártak a fejemben. Otthon meg persze az alkohol várt, amitől kiütöttem magam és sikerül vele álomba sírnom magam.

Úgy éreztem semmi keresnivalóm ezen a világon, a házasságom elromlott, miattam a férjem is inkább a munkahelyén töltötte a szabadidejét, minthogy a nyomorult képemet nézze otthon.

Végül a munkahelyen is felmondtam, mert veszélyesnek éreztem magam, és mert teljesen elborult az agyam. Úgy éreztem szünet kell, mert ezt már nem bírom, elég!!

Egyik nap, mikor én álláskeresőivel voltam otthon, a férjem pedig lement az anyjáékhoz, akkor ismét belémmart a melankólia, csak akkor nem az üveg, hanem a kötélhez nyúltam... Teljesen spontán volt. Nem gondoltam semmire azon kívül, hogy egy sz*r vagyok, aki semmire se való. És ennyi elég volt. Se búcsúlevelet nem írtam, se semmi extrát nem tettem. Tenyleg egyik pillanatról a másikra határoztam el magam. Melegítőben, kócos hajjal felkötöttem magam, csak rossszul.

Ezután ott feküdtem a padlón, a saját nyálamban és torkom szakadtából bömböltem, hogy nekem még ez sem sikerül.

Jjaah....

Így talált meg engem délután a férjem. Vagyis a kötelet már korábban leszedtem a nyakamból és bedobtam a székrénybe. De összegörnyedve vacogtam és sírtam a férjem karjaiban.

Nem mondtam el neki a mai napig, mit csináltam otthon míg egyedül voltam. Nem is fogom sose, mert összetörne. Azt viszont azon a hétvégén elmondtam neki, hogy baj van, és nem találom a kiutat. Elmondtam neki mikre gondolok, és milyen gondolataim vannak az ébredéstől a lefekvésig.

A piásüvegek tartalmát a lefolyóba öntöttem. Rohadt napok voltak utána. Az elvonási tünet, a sóvárgás. Az állandó rosszullét..

Ezután már igazából úgy tűnt, hogy kezd jobb lenni minden. Van új munkám, a házasságunk pedig: fogjuk rá, most kicsit visszarázódtunk.

Nem kértem pszichiáter\pszichológus segítségét, mert nagyon szégyellem a mai napig magam. Így anonim módon elmesélem ugyan, de nem akarok szemtől szemben beszélni erről senkinek.

Még mindig vannak kényszergondolataim, de 2 éve már sokkal enyhébbek.

Jövőre tervezem újracsinalni a felvételit az egyetemre. Ugyanarra az egyetemre, ugyanarra a szakra.

#4 vagyok ismét.

#5, köszönöm, olvasom is

#6 szerinted ha bárkit is szerettem volna, akkor azon agyaltam volna 2 éven keresztül, hogy hogyan nyírjam ki magam?

Elmondom, hogy nemhogy más férfit, nemhogy saját magamat, de sajnos még a saját férjemet se tudtam szeretni ebben az időszakban semmilyen formában.

El tudod képzelni, hogy évekig SEMMILYEN érzelem nem jön ki belőled a szomorúságon és az alkalmankénti önmagad ellen irányuló agresszión kívül? Gondolom nem. Ezért írsz ilyeneket.

"ott ismerkedtem meg egy sráccal, aki bejött, de végül közös megegyezéssel nem vele, hanem az ő legjobb barátjával (szintén a társaság tagja volt) jöttem inkább össze (aki azóta a férjem egyébként :))"

Mert ez így megy? Közös megegyezéssel? Közben meg összeomolsz, ahogy meghal egy ember, aki nem a férjed? Sosem szeretted a férjed, bolondot csinálsz belőle.

Ne bántsátok már, hozott egy rossz döntést, mert buta volt, vagy sérült. Mással is megtörtént már.

A legkönnyebb még rúgni egyet rajta, de ez csak a ti gyengeségetekről szól, szóval mindenki nézzen inkább magába, és fejlesszem agát, szembesüljön a saját bűneivel, bénázásaival, elszalasztott lehetőségeivel.