Megpróbálnád helyre hozni a barátságot, ha nárcisztikus a másik fél?

Sikerült előrébb jutni ezügyben?

Azért kérdezem, mert sajnos nekem a legjobb barátomnak hitt egyénről bizonyosodott be külső emberek, de pszichológusok és egyéb szakértők szerint, hogy sajnos ez áll rá totálisan:

[link]

Annyira a bizalmamba férkőzött, annyira jó fej volt hogy nagyon hamar megszerettem. Én 44 éves vagyok, ő 28, mindketten fiúk. Én egy szakítás (ami felér egy válással, mert a barátnőmmel-élettársammal 15 év után mentünk szét 3 éve) után voltam pár hónappal, amikor egyik nagyon fiatal kollégám elkezdett a privát szférájába hívogatni. Vásárlás, bulizás, edzőterem stb. Olyan lett a kapcsolatunk, mintha két testvér lennénk. Olyan szorosan összebarátkoztunk, hogy napi többtíz üzenet, heti 4-5 tali, mindig együtt buliztunk, edzettünk, még nyaralni is ketten mentünk, mivel neki sem volt csaj és nekem sem, így pont ideális volt. Viszont megfigyeltem rajta, hogy semennyire nem bírja elviselni azt, ha valami kritika vagy észrevétel éri. Mindig úgy manipulálta a dolgokat, hogy ugyan néha olyan sültbunkó volt, hogy mindenki azon csodálkozott, hogy miért nem bsaztam pofán, de úgy hozta ki mindig, hogy én vagyok az, aki felfúj mindent, aki túlérzékeny stb, a legordasabb bunkósága esetén is még majdnem hgy én kértem elnézést. Már-már az önértékelésem kezdett tönkremenni, amikor rideg, kegyvesztett eltávolodást alkalmazott velem szemben. Ekkor kisebb-nagyobb szünetek szoktak bekövetkezni, majd valamelyikünk megtöri a jeget és újra dúl a nagy spann cimbizés. De mindig neki kell, hogy igaza legyen, mindig kioktat, eszet oszt, fölényeskedik. Amikor olyanja van. Amikor minden oké, akkor meg többnek érzem a barátságunk értékét egy párkapcsolaténál, annyira közel érzem magamhoz. Legutóbb akkor kegyvesztettezett velem, amikor barátnőm lett, holott a barátságunkat ápoltam ugyanúgy és ki is fejeztem, hogy ő továbbra is fontos. Illetve egy bulin berúgtam és elég szókimondóan leoltottam a srácot. Őszintén az arcába toltam azokat, amiket sérelmeztem, de az ő érzelmi analfabétizmusa miatt, ismervén a konfliktuskezelési szintjét, inkább nem mondtam. Azon az éjjelen viszont igen. Utána ugyan már megint én elnézést kértem, mondta is, hogy no para, de akkor elkezdődött a fagyos kegyvesztettség. Majd egy hónappal később keresett, néha rámírt, elhívott egy társasági buliba, stb. El is fogadta, válaszolok is ha ír, de én már nem kezdeményezek vele semmit. És közben szinte a szerelmi bánathoz fogható hiányérzettel küzdök kb fél éve, de egyszerűen nem akarok - az eszem alapján - megint belemenni a játszmáiba.

Mi itt tartunk, hogy inkább az elengedés, mint a győzködés. De közben meg annyira hiányzik, annyira lelki társnak éreztem, bár sokak szerint ez csak manipuláció volt a részéről.

Mit tennének: elengedés, ha beledöglök is? (mint most én)

Megpróbálni újraéleszteni, mintha mi sem történt volna? (nem vagyunk haragban, ha írnék rá, tuti válaszolna)

Megkísérelni megbeszélni a dolgokat?