Megpróbálnád helyre hozni a barátságot, ha nárcisztikus a másik fél?

Sziasztok!

Olvasva a kommenteket úgy gondoltam, hogy én is megírom a saját friss történetemet egy nárcisztikus baráttal. Picit hosszú.

Nálam is egy férfi-férfi barátságról van szó. Ő most 49 éves, én pedig 47. Én diplomás vagyok, ő nem. Még 2021 decemberében igénybe vettem az egészségügyi szolgáltatását egy korábbi síbalesetemmel kapcsolatban. Vendégeként igen jól megtaláltuk a közös hangot. Olyan jó bizalmi viszony alakult ki köztünk, hogy elmondta, hogy gyerekkorában az anyja elhanyagolta majd elhagyta őt valamint két testvérét, és a gyerek-, és asszonyverő alkoholista férjét, majd új családot alapított. A gyerekeket a továbbiakban a vadállat apa nevelte, ütötte-verte őket, majd a barátom 17 évesen lelépett.

Most a harmadik házasságában él, már kétszer elvált, 3 gyereke van, de igazán egyiket sem nevelte soha. Közben szépen felépítette a középosztálybeli életét, stabil egzisztenciával. Szakmát tanult, a kis üzletének fala tele van tanfolyami oklevelekkel. Ejha, gondoltam, ez nem semmi, ha valaki idáig eljut egy ilyen gyerekkor után! Rögtön felnéztem rá. Milyen klassz lenne, ha barátok lennénk! Tavaly májusban már haverkodásunk első napján elmentünk kávézni, ebédelni, megmutatta a lakását és a telkét is. Fel is ajánlottam, hogy segítek neki: fűnyírás, pakolás stb. Mindamellett hobbiként használt autókkal is nepperkedik. Többször elmentem vele a saját kocsimmal autókat nézni. Közben tök jól éreztük magunkat, jó barátok lettünk. Hetente többször telefonáltunk, cseteltünk.

Viszont már az első alkalmakkor feltűnt, hogy mennyire borzasztóan impulzív személyiség, sokszor a feleségével minősíthetetlenül beszél. Még sosem találkoztam ennyi durvasággal. Megtapasztaltam a mély hangulatingadozásait is. Amikor gombóccal a torkodban mész a barátodhoz, az azért nem semmi! Furcsa volt, mert én nem ehhez voltam szokva a neveltetésem okán. De próbáltam letudni azzal, hogy ezt hozta a gyerekkorából. Ez a barátság nehéz dió lesz, gondoltam! Ez van, ezt kell szeretni, majd megszokom! De mindig is éreztem, hogy egy ilyen durva gyerekkort nem lehet csak ennyivel megúszni. Lenni kell valaminek a háttérben! Nem láttam a fától az erdőt, mármint, hogy maga a személyisége a gázos.

Többször utalgatott rá, hogy folyamatosan voltak és vannak nőügyei. Ajaj, gondoltam! Mígnem idén januárban elkezdett titokban járni egy nővel, és eljárt otthonról. Az első nem otthon töltött éjszakákat elhazudta a feleségének, majd be kellett vallani, hogy van valakije, akibe beleszeretett. Nekem persze később mindenről beszámolt. Megbotránkoztam, kellemetlen volt látni, hogy min megy keresztül két és fél hónapig a felesége. A férje ugyanis minden héten 2-3 napot a csajnál töltött. Csakhogy szétmentek, mert valószínűleg a csaj megtapasztalta, hogy a "nagy ő" igencsak durva is tud lenni. Ekkortól igen rossz lett a hangulata. Jött a szerelmi gyász feldolgozásának időszaka. Folyamatosan mocskolta a nőt a barátai, ismerősei, a lánya(!) és még a vendégei(!) előtt is. Normális ember eltitkolta volna, de ő még az intim dolgaikat is kendőzetlenül kiteregette. Ő persze semmiben nem volt hibás. Ha bármi baráti kritikát fogalmaztam meg, azonnal támadt.

Elmondtam a történetet a bátyámnak, aki ezt mondta: "A te barátod egy nárcisztikus". "Az meg mi?", gondoltam magamban. Hát utánanéztem, jó alaposan. Internetcikkek, rengeteg videó pszichológusoktól. Mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Kész volt a diagnózis: a barátom egy grandiózus nárcisztikus ember, és talán személyiségzavaros is. Elsírtam magam. Minden, amiről a pszichológusok a Youtube-videókban beszéltek a nárcisztikusokról, igaz volt. Megtapasztaltam személyesen. Most már megértettem a korábbi viselkedéseit, reakcióit, cselekedeteit. Gyakorlatilag kaptam egy használati utasítást hozzá. Ahogy nyílt fel a szemem, ahogy kezdtem megismerni a valós énjét, úgy napról-napra, cseppenként adagolva elkezdtem "kiszeretni" a barátomból. Elmondtam a feleségének is, hogy a férje egy feketeöves nárcisztikus, és hogy nem is ismeri őt igazán. Egyik fülén be, a másikon ki. A jó szándék vezérelt. Hát most hogyan tovább?

Júniusban a barátom kitalálta, hogy menjünk el egy fiús nyaralásra Olaszba. Tudtam, hogy ez egy "lakva ismerszik meg az ember" című történet lesz. Belementem. Kidolgoztam az út részleteit: látnivalók, költségek, szállás stb. Hat napos út gyönyörű helyeken. Nem volt egyszerű, még nem szerveztem ilyen utat előtte, de jól összeraktam. A költségeken kívül egyáltalán nem is érdekelték az út részletei, semmit nem tudtam megbeszélni vele.

Úgy viselkedett az út alatt, mint egy gyerek. Minden csaj után megfordult: "húh, de jól néz ki..., húh de megb....ám". Közben azt sem tudta, hogy hol járunk, nem is érdekelte. Sokszor nyavalygott, mint egy gyerek. És mindeközben párhuzamosan csetelt és képeket küldözgetett a feleségének és az új csajának. Lelombozódtam: "Tényleg egy olyan barátom van, aki egy 49 éves gyerek, műveletlen, érdektelen, és majd állandóan tanúja leszek, hogy mindig megcsalja a feleségét? Akinek csak a csajok-baszás-Facebook-kocsik jár az agyában. Hiányzik ez nekem?" Ezen pörögtem magamban, és ez meg is látszott a hangulatomon is az út során. Sőt az utolsó éjszakát már nem is töltöttük a szálláson, mert neki másnap reggel már otthon ügyet kell intézni, és különben is megy az új csajához. Nem tetszett, de nem mertem szólni. Este 8-kor elindultunk Olaszból hazafelé. Olyan fáradt voltam, hogy majdnem elaludtam a volán mögött, meg kellett állni aludni. Az utolsó nap ment a kukába. Még egy pofon!

Otthon meg is említette, hogy nem beszélgettem vele, és rossz volt a hangulatom. Ekkor jött a leértékelés: kinyomta a telefonjaimat, nem hívott vissza, nem keresett, nem válaszolt az üzenetekre. Bántott, szorongtam, feszült voltam, mert nem értettem a reakcióját, és meg sem tudtam vele beszélni. Kihez forduljak? Elpanaszoltam a feleségének, és elmondtam neki mindent, ami a nyaralás alatt történt és nyomasztott. Mindent. Hát lehet, hogy nem kellett volna, de el voltam keseredve a barátom bánásmódjától.

Végülis találkoztunk szept. 1-én, de persze nem hagyta elmondani a nyűgömet, csak a saját fa****gait hajtogatta, amiből egy kukkot sem értettem, mert a nárcikkal egyszerűen nem lehet kommunikálni úgy, mint a normális emberekkel. Elmondta, amit akart, aztán hirtelen minden megjavult. Aznap haverkodtunk újra, mintha mi sem történt volna. Ekkor voltunk utoljára együtt.

Majd két héttel ezelőtt késő este felhívott, hogy összeveszett a feleségével, akit kidobott és válni fognak. A felesége persze mindent kiteregetett rólam neki, elmondott mindent, amit megosztottam vele a nyaralásunkkal kapcsolatban, és azt is elmondta, hogy nárcisztikusnak tartom a férjét. Hát kaptam a fejemre rendesen: a barátom elmondott mindenféle gennyládának, szemétnek stb., majd letette a telefont. Lepergett rólam, mert már kitanultam a viselkedését, számítottam a reakciójára. Sőt, igazából megkönnyebbültem. Tudtam, hogy most már közel a barátságunk vége. Újra jött a leértékelés, azaz semmi kommunikáció. Majd múlt héten letiltotta a számon, törölt a FB-on az ismerősei közül és a felesége is letiltott. Minden átmenet nélkül, hirtelen és könyörtelenül. Megkönnyebbültem: nincs többé stressz, szorongás, feszültség. Hát ennyi volt a nagy „barátság”!

Kidobott a kukába, mint egy papírgalacsint. Nem számítottak a korábbi élmények, a nyaralás, a bandázások, a beszélgetések, az hogy mennyit segítettem neki. Semmi.

Hogy milyen most a hangulatom? Igazából semmilyen. Hisz tudtam, hogy ez lesz a végkifejlet, mert kiképeztem magam. Kissé lehangolt, csalódott, kiábrándult vagyok. Olyan érzésem van mintha egy másfél évig tartó bűvészmutatvány részese lettem volna, amiből későn eszméltem fel. Nincs harag iránta, nincs hiányérzet, nincs már meg a baráti szeretet érzése, és a "lehetett volna...." illúziója sem. Csak a nagy semmi!

Hogy mik a tanulságok, megtapasztalások?

Most már kezd tisztulni a kép, és rálátok az egész 15 hónapos barátságunkra.

Az az igazság, hogy behálózott. Kihasználta az empátiámat, a gyengeségemet, a szeretethiányomat stb. Feltérképezett, rögtön meglátta bennem a jó minőségű forrást. Én meg fogékony voltam rá, hisz jó barátot ebben a korban amúgy is nehéz szerezni.

Áldozatává váltam egy legbelül megsebzett, szégyenérzettől és öngyűlölettől gyötrődő embernek, aki mindezt igen jól elfedte, legalábbis egy darabig, amíg ki nem ismertem.

Volt egy "barátom", akinek sem én sem senki más soha az életében nem számított. Utólag nézve sosem éreztette velem azt a baráti szeretetet, amit én éreztem vele szemben, és amit többször el is mondtam neki, hisz én igazi barátként viszonyultam hozzá, éppúgy, mint ahogy a többi normális ember tette volna. Az ő „barátsága” csak abból állt, hogy jó forrás, ellátmány voltam számára. Viszont részemről a közös élményeket akkor sem bánom, megmaradnak a szívemben.

Ő egy felnőtt bőrébe bújt gyerek. Még sosem láttam senkit, akiben legbelül ennyi harag, gyűlölet, irigység, féltékenység van, és aki mindig csak hisztizik. Aki nem tud szeretni sem barátot, sem feleséget, sem szeretőt. Semmi empátia, semmi önértékelés, semmi önkritika, semmi felelősség-vállalás. Csak a nagy és mély, végtelen belső üresség. Egy ember, aki mindenkit, aki közel áll hozzá előbb-utóbb eldob, és ezzel ő nagyon is tisztában van. Neki minden perc az életében azzal telik, hogy az álmagabiztosságával, arroganciájával elfedje a belső gyötrődését, küzdelmeit a saját lelkével. Volt, hogy egy magányos, betegeskedő pillanatában éreztem is ezt a befordulást, gyötrődést.

Sajnálom valamelyest, mert nem ő tehet róla. Neki ez a viselkedés a természetes. A szülei tették ilyenné. Végül is az ő áldozatuk vagyok én is.

Ő ilyen volt mindig is, és így is marad, amíg él. Sokszor volt olyan kósza gondolatom, hogy majd lelki barátok, tesók lehetünk, hogy talán én leszek az, akivel meg tudja beszélni, hogy legbelül mi megy benne végbe. De mindig is tudtam, hogy álltatom magam. A legszomorúbb talán az, hogy teljesen félreismertem őt. Pedig azt hittem, hogy jó emberismerő vagyok. Hát nagyot tévedtem.

A nárcik és a normál emberek személyisége közt olyan hihetetlen a távolság, hogy gyakorlatilag lehetetlen velük a tartós barátság.

Most már értem miért mondogatta a barátom az emberekről: “Mindig lesz más, mindig lesz jobb.” Tökéletes mondat egy nárcisztikus szájából. Hát, hajrá!

Bár látom, hogy ez egy már egy hét éves sztori de szeretném mindenkinek megköszönni, hogy leírta a történetét, sokat segített, mert a neten keresgélve főleg párkapcsolatra, házasságra stb. vonatkozó tanácsokat, videókat találtam, hasznos volt barátságról és főleg férfi-férfi barátságról olvasni.

Hasonló cipőben járok, én is most realizáltam, hogy a legjobb barátom (szintén férfi-férfi barátság) egy kórosan nárcisztikus, toxikus ember. Nem hiszem el, hogy évekig eltűrtem ezt de ezek a történetek most segítettek kicsit megbocsátani magamnak, jól megfogalmaztátok, hogy mennyire rá lehet kattanni egy ilyen barátra, valami olyat nyújt amit más nem tud, és ragaszkodsz hozzá, akkor is ha látod, hogy már több kárt okoz a barátság, mint ami jót ad.

Én úgy döntöttem megszakítom vele teljesen a kapcsolatot, mindenhol azt olvasom, hogy javulásra nincs esély. Hiányozni fog de én ezt nem tűröm tovább.

Kitartás mindenkinek, az idő begyógyítja ezt is majd (remélem).