Most ezt csak én gondolom rossznak?

Gondolom, közben megérett, felnőtt, elunta a társaságotokat.

Ha ilyen a felfogásod, nem is csodálom.

52 éves barátság. Kezdetben iskola után is napi szinten találkoztunk. Amikor gimisek lettünk, heti, havi. Mikor egyetemisták, akkor szintén. Majd a párjainkkal együtt 2-3 havonta egy-egy vacsora, kirándulás, közös síelés, nyaralás. Majd a gyerekeinkkel együtt. Jöttek a klf. gondok. Félévente, aztán évente. Voltak kihagyások ( betegségek, nagyszülő, szülő ápolása, covid időszak, egyebek. Két és fél éve nem láttam. Nyár végén fogunk találkozni.

Mindig úgy folytattuk, mint egy félbeszakadt mondatot.

Közben az évtizedek alatt mindig ott voltunk egymásnak bajban, örömben, ha segítségre volt szükség; de legalább telefon, egy levelezőlap, később egy e-mail útján.

"Így neki is lett egy alap státusza amit igazából nekem köszönhet"

... és egészen pontosan mennyi ideig kellett volna ezért hálálkodnia neked? Nyilván rájött, hogy milyenek vagytok valójában, és hogy nem érdemes törnie magát azért, hogy a becses társaságotokban lehessen.