Miért törvényszerű a barátságok megszakadása, ha az illetőnek kapcsolata lesz?

Emberfüggő, nekem volt olyan legjobb barátom, akit 5 évre "elvett" tőlünk a nője, van nagyon sok, aki nő mellett is figyel a barátaira. Szerintem emberfüggő, hogy mennyire engedi magát elnyomni valaki.

25/f

Sajnos én is ezt tapasztaltam, pedig 20-as vagyok. A párom haláli jófej, nem vagyunk betokosodottak, úgy vettem észre, hogy a barátaim is kedvelik, mégis mindig mi hozzuk fel a találkozó ötletét, mi keressuka kapcsolatot a többiekkel és egyre kevesebb erőm van ezt a hülyeséget játszani velük. Lassan minden és mindenki fontosabb lesz, mint mi, pedig velük együtt mi is úgy viselkedünk, mint két barát, nem nyomjuk rájuk sem a kapcsolatunkat, sem a nyáltengert.

A külön barátokkal ugyanez van. Az ő oldaláról nettó utálatosság jelent meg, amit nem értek, direkt úgy hívta meg az egyik az esküvőjére, hogy csak ő mehet, azóta nem is beszéltünk. Az enyémeknek pedig mindig akad jobb dolga, mindig megy a passzív szarság. Nálunk is volt, aki nem talált albérletet, hetekig lakhatott nálunk, vele voltam a szaros szerelmi bánatában anno, segítettünk neki, ki volt nyalva a valaga és arra nem képes, hogy odatolja a képét a szülinapomra, mert valami zs kategóriás barátjának is aznap van.

Én sem tudom, mit tehetnék, ha belefeszülök, sem tudom megtartani a barátaimat. Pedig még a kapcsolatom elején játszottam a gondolattal, hogy milyen szép lesz, ha eljut a kapcsolatunk az esküvőig, hogy mindenki ott lesz közülük, milyen jó legény/leánybúcsút lehetne így csapni, stb...

Aztán 50 emberből most talán 5-öt tudnék úgy hívni, hogy tudom, hogy nem mondja le a fenébe.

Nem tudom, mi van az emberekkel.

Egyszerűen vannak időszakok, amikor változik az ember, az igényei, társasága, hobbija, gondolkodása. Van úgy, hogy az embernek másra van szüksége, és nem a jelenlegi barátaira.

Alapból úgy kell nézni, hogy bármilyen kapcsolat, barátság addig jó, míg mindkét fél akarja. Nem arról kell szóljon, hogy "kötelező", mert akkor már régen rossz.

Egyszerűen fel kell fogni, hogy a felnőtt barátságok mások. Mindenkinek megvan a maga élete.

Van olyan barátom, akit 20 éve ismerek. Van, hogy hónapokig nem találkozunk, van, hogy hetekig nem beszélünk, máskor meg minden nap csacsogunk. Nem számít, mert mindig olyan, mintha a mondat közepétől folytatnánk.

Szintén van olyan barátság - ott többen "bandázunk" -, hogy legutóbb majd' egy évig nem találkoztunk, mert úgy hozta az élet. Mégis, ha szólna, hogy baj van, ugornék, és fordítva is ugyanez a szitu.

Ezt a jajj ha nem vagyunk egymás szájában nem is vagyunk barik dolgot kéne kinőni.

Eredeti kérdésre reflektálva: egy új szerelem mindig elvakítja az embert, ez normális. A szerelem önző és kisajátító. Az első hullámos rózsaszín köd után már újra tud létezni az ember önállóan.

Az a barát, aki ahelyett, hogy örülne a boldogságnak, inkább duzzog és ujjal mutogat, az nem barát. Nem is baj, ha kikopik.

Én egyetértek a hatossal, így nem igazán tudom miért lett lepontozva. Nem vagyunk egyformák. Az ember élete/élethelyzete, érdeklődése, értékrendje, stb. folyamatosan változik. Valaki nem a teljes utunk része, csak egy szakaszé. Nincs ezzel semmi probléma, csak nehéz, vagy is inkább felfoghatatlan megérteni a miérteket tizenévek után.

Sok kapcsolatot kellett lezárnom már a múltban, ami egytől egyig nagyon nehéz volt, de ma már azt gondolom, hogy mindnek így kellett lennie, mert ha egyoldalúvá válik egy barátság, akkor az már nem igazi barátság és az erőlködést egy idő után fel kell adni.

Rengeteg barátunk van a férjemmel, de ahogy a hatos is mondja, mindenkinek megvan a maga élete, lehetetlen és nincs is igényünk ezeket a kapcsolatokat napi, heti szinten tartani akár. Mindenkivel emberi képtelenség is lenne. A legjobb barátnőimmel van hogy két hónapig nem beszélünk, a fontos dolgokat mégis tudjuk egymásról, ahogy azt is, hogy bármikor hívhatjuk a másikat. Ugyanott folytatjuk a beszélgetést, mintha tegnap találkoztunk volna, ugyanúgy viszonyulunk egymáshoz, egyszerűen csak sokat változott az életünk ahhoz képest, mint amikor még kvázi egymás szomszédjában laktunk párok nélkül és evidens volt, hogy állandóan együtt lógunk.

Egy fősulis jó barátnőm eltűnt, amikor párja lett. 4 évig nem beszéltünk, hiába próbálkoztam mindig volt más elfoglaltsága, amiért nem tudtunk találkozni. Aztán egyszercsak feladtam és elengedtem. Mivel előtte 4 évig együtt laktunk, sok élményem köthető hozzá, az esküvőm előtt mégis úgy gondoltam, hogy a francba is... Egyszer élünk, egy utolsó próbát megér. Felhívtam, hogy otthon van-e, beültem az autóba, 250 km-t utaztam hozzá, leültem mellé és csak ömlött mindkettőnkből a szó. Elmondtam, hogy tudom, hogy eltávolodtunk, de mennyire fontos nekem és szeretném ha ott lenne velem a nagy napunkon. Bocsánatot kért, amiért eltűnt és kifejtette hányszor gondolt arra, hogy megkeres, de félt hogy mit fogok hozzá szólni. Azóta is aktív részesei vagyunk egymás életének.

Nem mindenkinek ugyanaz a fontos. Számomra rendkívül fontosak a baráti, emberi kapcsolatok. Mi úgy élünk és úgy neveljük a gyerekünket is, hogy ebbe szokjon bele. A baráti összejövetelekre szoptatós anyukaként is volt, hogy elmentem 150 km-re egyedül úgy, hogy a babánk a babakocsiban aludta végig az eseményt. Más meg elszigetelődik és úgy gondolja, hogyha családja lesz, akkor a családjának él. A gyereket mégcsak véletlenül sem viszi a társaságba. Egyik sem jó vagy rossz, csak feldolgozni nehéz, hogy emberek jönnek-mennek az életünkben. Számomra nincs csodálatosabb, mint azt nézni, ahogy a kapcsolatunk odáig fejlődött, hogy már a gyerekeink is együtt játszanak egy-egy baráti összejövetelen. Ezen felül pedig nyitott a baráti társaság szíve. Nem számít ha valaki 1-2 évre eltűnik, ugyanolyan nyitott szívvel várjuk vissza párostól, családostól. Sokan szerintem ebben is hibáznak. Amikor a másik visszatalálna, talán felismeri, hogy rosszul alakította a kapcsolatait, akkor már nem talál megértésre. Túl szigorúak vagyunk mi emberek.