Miért van az, hogy úgy érzem, sosem fogom már magamat elfogadni?

Sziasztok. Muszáj ide kiírnom ezt, mert senkivel nem tudom megbeszélni. 19 éves vagyok. Általános suliban még annyira nem volt ez probléma, inkább a középsulitól kezdve kezdődött minden. Önbizalomhiány a probléma, de ez más, nálam olyan mértékű már, hogy egész nap csak szorongok és azon gondolkozom, miért velem van ez. Nehéz életem volt és van is, édesanyám 6 éves koromban elhunyt autóbalesetben, apa volt a hibás és ezért soha nem fogok megbocsájtani neki. Azután apa elküldött otthonról és most a nagyszüleimmel élek. Ők olyanokat meséltek, hogy apa azt sem akarta, hogy megszülessek, csak a pénz miatt tartott meg. Onnantól kezdve más lettem, megváltoztam. Teltek az évek és nem tudom miért, de minden rosszabb lett, főleg középiskolában. Kibeszéltek az osztálytársaim, akik barátkoztak velem, hátba szúrtak és mindenki rajtam nevetett a végén, nekem ez kín szenvedés volt ez a 4 év. Főleg a külsőm miatt szóltak és szólnak meg, mert pattanásos és ronda az arcom. Mindig máshoz hasonlítom magamat, hogy miért nem vagyok olyan, mint ők, miért nem vagyok jóképű, nekik miért sikerül minden, nekem pedig nem, én is edzem, de rajtuk miért látszik meg olyan gyorsan, nekem meg évekig kell szenvednem és megannyi ilyen jár a fejemben, ha bárkit meglátok az utcán vagy akárhol. A buszra is már úgy szállok fel, hogy most biztosan azt nézik milyen ronda vagyok, mindenki rólam beszél hirtelen. Nem merek elmenni bulizni sem, sem sehova, mert félek, hogy mit fognak mondani az emberek vagy mi van, ha kinevetnek ott is vagy megszólnak, hogy 'Nézzetek már hogy néz ki, ezt beengedik ide'. Mindenben be vagyok korlátozva mások által, semmit nem merek csinálni, sehova nem merek elmenni, pedig annyi mindent szeretnék csinálni. Nem merem magamat adni senki előtt sem, mindig többnek akarok tűnni mások előtt, hátha elfogadnak akkor. Állandóan azt nézem ki mit mond, hogy néznek rám, mi a véleményük rólam és hiába gondolom azt, hogy nem érdekel mit mondanak, mert igenis érdekel, nem tud nem érdekelni, nem bírom, hogy ne érdekeljen. Annyira magamba vagyok mar fordulva, hogy egyik nap, amikor mamáék elmentek itthonról, arra gondoltam, kimegyek egy késért és megölöm magamat, és ez az igazság, mert nem szoktam hazudni. Sokat gondolkodom, hogy egyáltalán miért vagyok, miért kellett megszületnem, ha most csak szenvedek és nem találom a helyemet itt. Aztán inkább nem tettem, pedig ezerszer megfordul a fejemben. Pszichológushoz is jártam, már kis koromban is, meg tizenévesen is, de semmi, szó szerint semmi hatása nem volt, meg neki sem mertem őszintén beszélni a dolgokról, mert féltem, hogy mi lesz, ha ő is lenéz majd meg kinevet. Nem tudom kihez forduljak, egy barátom sincsen, nincs akiben meg tudjak bízni, mindenki csak kibeszél meg kinevet, nincsen igazi családom, hiányzik az édesanyám, akit a legjobban szerettem, nem számíthatok senkire sem, van hogy Egész este sírok fiú létemre és csak emésztem magamat egyre jobban, mamáék is mondják, majd kinövöd ezt az önbizalomhiányt, de nem az Istenért, nem fogom kinőni soha, ez csak rosszabb és rosszabb lesz, arra gondolok, lassan a pszichiátrián fogok kikötni, az lenne a legjobb. Komolyan nem tudom, mit tegyek, segítsetek kérlek.