Képtelen vagyok elfogadni magamat. Mit tegyek?

Nem is tudom hol kezdjem. Kiskorom óta megvan már ez az érzés, szégyenlősség, önbizalomhiány. Mindig is utáltam magam leginkább a testem miatt, mindig másnak éreztem magam és utáltam emberek közé menni, ez már olyan sokat romlott, hogy egyedül nem is megyek sehová csak ha már nagyon-nagyon muszáj de akkor is úgy megyek el mindenhol, hogy "úristen, nehogy rám nézzen valaki", amikor hallok valakit nevetni vagy halkabban beszélni mindig azt gondolom, hogy biztos rólam van szó, pedig gondolom a legtöbb ember észre sem veszi, hogy ott vagyok. Utálok iskolába járni, ott is mindig legszívesebben elsüllyednék csak, hogy senki ne lásson, annyira gáznak érzem magam és csúnyának. Ennek az az oka, hogy már olyan 4-5 éves korom óta hízok, nem kórosan, vannak tőlem sokkal kövérebb emberek is akikkel nap mint nap találkozok, mégis úgy érzem mintha én lennék mindenhol a legnagyobb darab, pedig nem. Általános suliban is mindig úgy éreztem, hogy én ezért kilógok a sorból, nem tehetem meg azokat amiket más gyerekek igen, ezért magamba fordultam. Pedig nem én voltam a legdagadtabb az osztályban. Ez csak rosszabbodott amikor rájöttem, hogy kicsit férfiasabb vagyok mint kellene (ezalatt a szőrt értem, szerencsére karomon, arcomon és ilyen helyeken nem látszik, de a hasamon és combomon eléggé. Irtó gáz ezt leírni, de legalább nem ismertek) ezért jobban elzárkóztam. Már évek óta nem veszek fel rövidebb ruhákat emiatt a két dolog miatt, sőt régóta nyáron is pulcsiban vagyok, csak itthon nem. Tök durva. A háziorvosom elküldött hormonvizsgálatra (még mindig zajlik) de nagy valószínűséggel ilyesmi áll a háttérben. Sokszor próbáltam már diétázni, mozogni rendszeresen hónapokon keresztül de nem történt változás.

A másik dolog az, hogy soha semmiben sem voltam jó, a legtöbb ember valamivel kitűnik a többiek közül, nekem meg nincs hobbim és nem tudok mondjuk szépen rajzolni, nincs szép hangom, nem értek jobban semmihez mint mások. Mert a legtöbb ember valamiben jobb mint az átlag. Én meg élem a kis unalmas, szánalmas életemet, még rosszul is tanulok és úgy érzem, hogy csak elpocsékolom az életet. Arról nem is beszélve, hogy nagyon félek a felnőtt élettől, hogy nem lesz senkim, egyedül fogok élni és a szüleimen kívül senki nem lesz rám kíváncsi. Ezt nem akarom. És változtatni szeretnék az egészen, de akárhogy próbálom nem sikerül elfogadni magam. Mit tegyek?