Gyötör a magány. Érdeklek én bárkit is?

Most valami önsajnáltató balféknek tűnhetek, de jól esik kiírnom magamból, és talán itt kapok valami pozitív reakciót is. Talán az általános iskolában kezdődött, ahol én voltam a piszkálódások és kegyetlen szekálások céltáblája. Belém plántálták szemét osztálytársaim, hogy értéktelen senki vagyok, és el is hittem. Általánosban nem voltak barátaim, csak álszent haverok. Olyannyira hatottak ezek a negatívumok rám, hogy a középiskolában, ahol tiszta lappal kezdhettem, nagyon nehezen ismerkedtem össze az új osztálytársakkal, és bár jóban voltam velük, nem éreztem, hogy a közösség része lennék. Egyetlen igazi barátot szerezzem, akivel az óta is jóban vagyunk, de erről bővebben kicsit később. A történet úgy folytatódik, hogy a 2. gimis évem végére szinte komplett idegroncs lettem részben az otthoni pénztelenség, részben az iskola és részben a már említett "nem érzem a közösség tagjának magam" dolog miatt. Ráadásnak azon év végén meg is buktam matekból, és ez még inkább lefelé húzott, nem is beszélve arról, hogy a pótvizsgán is elkaszáltak. Annyira szerettem volna abban az osztályban maradni, mert végülis egy minimális szeretetet kaptam tőlük, csak én nem tudtam azt értékelni, de hát nem úgy alakult. Végtelenül elveszettnek éreztem magam, apám a szégyenérzetét fejezte ki engem illetően, és ìgy minden összegyűlt. Másnap szinte teljesen kisírt szemekkel mentem kiíratkozni a suliból (fiú létemre), át egy valamivel... nem, egy sokkal gyengébbe. Hatalmas érvágás volt ez, mint mondtam, elveszettnek éreztem magam, elkerültem az egyetlentől, akit igaz baràtomnak nevezhettem (és még csak nem is egy településen lakunk, persze, tudom, hogy FaceBook meg minden, de ott se nagyon beszélünk, mert nem akarom a hülyeségeimmel traktálni, meg aztán az nem élőbeszéd...). Ez a barátom nagyon som mindent adott a személyiségemhez, de teljes sikerrel nem járt sajna, mert még mindig gyakran vagyok magam alatt. Na szóval, kezdhettem újra mindent; az ismerkedést, barátkozást, beilleszkedést. Egyáltalán nem úgy ment, ahogy szerettem volna; megint az a helyzet àllt elő, hogy nem érzem a közösség igazi tagjának magam, de itt már szeretetet se nagyon kapok a többiektől. Akkortájt, mikor elmentem a másik suliba, a jelenlegibe, időnként összejártam ismerősökkel (ott volt a már említett legjobb barátom is, a többiekkel annyira nem sikerült szoros barátságot kötni, vagy csak nagyon ritkán vagy eláltalán nem találkoztam velük korábban). Ezek ugye a váltás után voltak inkább, és ezen alkalmakkor nagyon sokat ittam, szinte én voltam a legittasabb a tàrsaságban, de amit a leginkább szégyellek, hogy az ő pénzükből ittam, sokszor egy árva forintot se raktam hozzá a piapénzhez. Mondták persze, hogy nem kell, megértik az anyagi helyzetemet, de egy idő után marhàra cikivè vált a számomra, és nem jártam már össze velük sem. Viselkedtem viazonylag kínosan is a tàrsaságukban; egy szó, mint száz: piszkosul magam alatt voltam. A legjobb baràtom sem tudta ezt feledtetni velem.

Nagyjából ennyit a múltidézésről. A helyzetem mai állása az, hogy továbbra sem érzem magam hasznos és értékes embernek, nem ért meg senki, nincsenek barátaim, barátnőm, és teljesen egyedül vagyok. "Vállat ràntanak, ha sorsom hallják",mondhatni. Így érzek most. Ott van a legjobb barátom, akivel nagyon ritkàn dumálunk, akkor is csak FB-on, mert nem igen van időnk egyikünknek se, plusz ott a baràtnője és a barátai, sikeres kapcsolata van. Én meg állandóan a boldogabbnál boldogabb embereket látom minenhol, és kicsit talán irigy is vagyok ràjuk. Itt állok 18 évesen nulla önbizalommal és önbecsüléssel, vékonyka pénztárcával, és úgy érzem, nincs senkim és semmim. A családdal ilyenekről nem beszélek, nem értenének meg. Ahogy senki sem ért meg, nem figyel rám, nem törődik velem, nincs mellettem. Ìgy érzek... Nehezen oldódom fel társaságokban, nehezen nehezemre esik kimondani az érzéseimet, félek a szemkontaktustól, és eddig egy lánynak sem tudtam elmondani, mit érzek iránta - töketlen vagyok.

Nos, aki eddig kibìrta, hogy elolvassa, annak külön köszönöm, örülnék, ha páran írnátok válaszokat, mert akkor meglenne az érzés, hogy legalább virtuálisan nem szarnak rám az emberek, még ha teljesen ismeretlenek is a számomra. Elképzelhető, hogy kihagytam valamit, eddig még sosem készítettem ilyen kis összefoglalót eddigi szánalmas kis életemről.