Mit kéne csinálnom?

Nyilván senki sem szeret suliba járni, de kicsit mélyebb ez a probléma. Tehát, nagyon elegem van az oktatási rendszerből. Hogy mindenből tanítanak egy kicsit, mindent tudni kell(ene), de ami igazán érdekel, abban nem bontakozhatok ki. Vagy ha megpróbálom, és szabadidőmben tényleg azzal foglalkozom, amit szeretek, tehát színészet, színház, irodalom, fotózás, rajz, írás, tehát művészetek, illetve pszichológia és társadalomtudomány, akkor az iskolára már nem marad időm, tehát teli vagyok egyesekkel. Így bekerülök a rossz tanuló skatulyába, és amíg a sok robot osztálytársam, akiknek semmi életük nincs, ötösök, és okosnak vannak elkönyvelve, addig engem nem ismernek, ugyanakkor ez az egész teljesen fordítva van, mivel amíg én nyíltan és őszintén véleményt tudok alkotni egy mai problémáról, addig őket ezek nem érdeklik, felszínesek. Az osztályban is, van egy társaság, akikkel szoktam lenni, néhányukkal közeli a viszony, de nem tudom elviselni a gyerekes, értelmetlen beszélgetéseket, engem ezek nem visznek előre az életben, az élethez buták, önállótlanok.

Viszont van egy közösség, ahol javarészt olyan emberek vannak mint én (művészek, hajtja őket is az a bizonyos erő, hogy ne csak a kötelességeiket csinálják, hanem tényleg éljenek), és nagyon szeretem őket, viszont nem tudok annyit velük lenni, mint amúgy. Tehát egész nap egy olyan helyen vagyok, ahol nem tudok kibontakozni, ahol mások kapják a kreditet, amikor úgy érzem, sokkal többet érek náluk, ez lefáraszt, és néhány hónap után motiválatlan leszek az egész élethez, és úgy már a művészetek terén sem tudok úgy teljesíteni. Mert a kötelezettségeim folyton üldöznek, hogy széttanuljam magam valamire, ami nem érdekel egyáltalán, és nem kell a továbbtanuláshoz, csak hogy ne kelljen megbuknom, az emberek idegesítenek. és tudom, hogy ha boldogan állok hozzájuk, akkor jó lesz, mert már próbáltam, de igazából nem érdekelnek, közönyös vagyok, flegma, mert erre szorulok rá, emögött óriási felsőbbrendűségi érzettel, lenézéssel, szomorúsággal. És pl. ha nekem kell beosztanom az időmet (pl. egy hosszabb sulimentes szünet), akkor teljesen boldog vagyok, magabiztos minden téren, kamatoztatni tudom a kreativitásomat, egy átlagos embernél talán többet is bulizok a barátaimmal (akiket tényleg annak hívhatok), művelődhetek is (olyan témában olvasni, ami érdekel, színházba járni, egy filmet alkotói szemmel nézni, stb), egyedül is ha vagyok, akkor is boldog, reményteli. Viszont a mindennapok időről időre ezt sulykolták belém, hogy én egy kívülálló vagyok, aki teljesen más mint a többi ember. Viszont ha SOK művész közt vagyok, ez nem tűnik fel annyira, hogy én annyira elvont és más lennék, csak az "átlagemberek" között vagyok ilyen. És nekem ezzel semmi bajom, a világért sem lennék "nem ilyen", mármint én erre büszke vagyok, és szeretem, hogy más vagyok (nem csak ezekkel kapcsolatban), csak hátráltatva érzem magam, lehúznak a mélybe a szürke dolgok, és a felszínes emberek, és az érzés, hogy ha nem teljesítek, akkor semmihez sem leszek elég jó később, tehát muszáj (tehát kell az érettségi, diploma) ezeket megcsinálnom.

16L