Nagyon irigykedem másokra, amiért a családjuk jóvoltából mindent megkapnak az életben, miközben én sehova nem jutok. Mit tehetnék, ha nem akarok így érezni?
A gyermekkori legjobb barátnőmnek amolyan "álomélete" van. Fantasztikus a családja, mindenki ott segíti egymást, ahol csak tudja, ráadásul elég tehetősek ahhoz, hogy mindent megadhassanak neki. A párja ugyanilyen, ennek eredményeképpen már az egyetem alatt tulajdonképpen együtt laknak (a srác már kb. 5 éve csinálja az alapképzést), nemsoká végeznek és már előkészítették számukra a rokonok a jól fizető munkahelyet, diplomaosztóra lakást kapnak, és azonnal kezdhetik tervezni az esküvőt, amit a szülők fizetnek. Soha az életben egy napot nem dolgoztak még, de már mindenük megvan :/
A helyzet az, hogy sajnos nélkülözésben és borzalmas családi légkörben nőttem fel. Apánk még gyermekkorunkban szó nélkül lelépett, így anyánk nevelt fel hármunkat - gondolom el lehet képzelni, milyen nehéz volt megélni.
Az anyagiak mellé anyánk teljesen depressziós lett, bár egyébként is elég narcisztikus és agresszív természete volt, emellé még sokszor meg is vert, illetve folyamatos lelki terrorban éltünk. Soha nem ültünk le együtt ebédelni, soha nem beszélgettünk semmiről, ma úgy élünk egymás mellett a testvéreimmel, mint az idegenek.
Az egyetemen diákmunkával szerzett minden pénzem elment arra, hogy beleadjak a rezsibe és fizessem a dolgaimat, ráadásul a munka mellett nem is tudtam jól teljesíteni, ezért átraktak fizetősre. Ma ott tartok, hogy 25 leszek, mire befejezem (előtte OKJ-t végeztem, semmire nem mentem vele), és csak diákhitelem lesz, egyelőre se normális munka, se lehetőségek.
Úgy érzem, hogy nem bírom már elviselni ezt az igazságtalanságot. Mindig igyekeztem jól tanulni, minden lehetőséget megragadtam az életben a munkára, otthon önszorgalomból nyelvet tanultam, önkéntesként foglalkoztam hátrányos helyzetű gyerekekkel - és most sehol nem tartok az életben, semmi eredménye nem lett az egésznek.
Én csak szeretnék egy normális családot, de erről már nyilván lekéstem, sem szeretetet, sem egyéb támogatást nem fogok kapni tőlük. Én is vágyom már családra, saját kis kuckóra, de még jóformán mínuszban vagyok az életben, mire a párommal eljutunk oda, hogy egy minimális alapot megteremtsünk, leszünk legalább 35 évesek...
Nyilván próbálok nem irigykedni, szégyellem magam, amiért így érzek, de egyszerűen nem megy a változtatás, mert újra és újra szembejönnek a sikeres, boldog és támogatott emberek...
Te is valami ferde lelkületű lehetsz, vagy esetleg diszlexiás, hogy nem tudsz olvasni, mert egyáltalán nem ezt írtam.
Jómagam nem élek rosszul, gazdagnak nem tartom magam de nincsenek megélhetési gondjaim, így már eleve bukásra van ítélve az a feltételezésed, hogy bárkire is irigy lennék.
Én csupán azt írtam le, hogy azért mert kívülről minden jónak és szépnek, meg könnyűnek tűnik, attól még lehet, hogy rohad az alma belülről, ergo nem feltétlenül kell irigykedni.
Amúgy is, a legfontosabb dolgokat az életben nem lehet pénzért megvenni.
Mi most jól élünk, de ez nem volt ám mindig így. A nagyszüleim
pénzügyileg a béka valaga alatt voltak, de nagyapám minden reggel kora hajnalban kiment a földekre, és dolgozott. Ma ott tart, hogy ha egész nap otthon is ül, akkor is jön a bevétel, olyan nagy vállalkozást épített ki, önerejéből! Nagyon büszke vagyok rá, és hálás érte, hogy képes volt erre.
És amúgy ne mondd, hogy a nyelvtanulásnak semmi értelme! Ha egy nyelvet jól megtanulsz, és leteszed a nyelvvizsgát, akkor máris könyebben találsz majd melót! Szóval hajrá!!!
Próbálj meg félretenni! Ha minden vásárlásodnál félreteszed a visszajárót, vagy egy részét, az máris haladás. És szerintem ez betartható.
Lehetőség mindig van, csak meg kell látni. Hány álláshirdetés van az újságokban és a neten? Rengeteg. Biztosan találsz egyet, ami megfelel hosszabb távon, vagy akár csak ideiglenesen.
Tudom, könnyű mondani. De abba belegondoltál már, hogy Neked is sokkal könyebb magadban legyinteni egyet, és azt mondani:könnyű mondani.?
Teljesen igaza van az utolsó válaszolónak! Nem minden arany, ami fénylik. Nálunk is pont ez van. A külvilág mit lát? Azt, hogy jól élünk. De a szüleim szépen lassan felemésztik egymást. Állandóan megy a veszekedés valamin, mindegy mi az ok. A legjobb az lenne, ha elválnának, és külön-külön új életet kezdenének, mert így soha nem lesz vége. Hugom állandóan sír, a legapróbb dolgokon is, ami sokszor idegesít. De elalvás előtt, ha eszembe jut, akkor mindig könnybe lábad a szemem, mert tudom, hogy ez is azért van, mert túl sok neki az, amit anyámék csinálnak. Én magam a depresszió küszöbén vagyok. Jelenleg erősen küzdök a magamba furdulás ellen. Gyakorlatilag percenként változik a véleményem arról, hogy mit is akarok csinálni e téren. Van, amikor semmi sem érdekel, magamra zárom a fürdőszobát, és vagdosom magam. Aztán a következő nap már úgy gondolom, hogy élet egy van, és ha már egyszer megkaptam, akkor kihasználom. Ilyenkor teljesen jellemez engem a YOLO, bármit megcsinálok, nem érdekel mások véleménye. Csak annyiban különbözök a facebukos SWAG-YOLO-któl, hogy én nem fotózom le, és posztolom ki, hanem megmarad egy sztorinak a borongósabb napjaimra. Plusz normálisan öltözködom:)
Ne irigykedj, mert az csak szomorúságot szül!
Ezt olvasd el, és tanulj belőle.
válasza: válasza:"Milyen önálósága lehet egy ilyen gazdag párnak. Fogalmuk nincs a világ árnyoldalárol. Fél világban élnek. Nem tudják mi a küzdelem az igazi siker. Nem volt örömkönny az arcukon mikor hosszu küzdelem után végre sikerült. Nem értékelik a kapcsolatokat a napsütést, télen a meleg szobát, a mosolyt szar napkon v egyáltalán. Nemtudják milyen nevettni a leggázabb helyzetekbe. Sose tudják milyenek az igaz barátok."
Remélem ezt csak iróniának szántad, nem komolyan.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!