Egyedül akarok lenni, de a környezetem nem fogadja el. Hogy értessem meg velük, hogy nekem így jó?

25 éves nő vagyok, másfél éve nincs senkim. Az utolsó kapcsolatom után sokáig szenvedtem, nem találtam a helyem. Akkor úgy döntöttem, hogy nem kell egy ideig senki. Elkezdtem nyelvet tanulni, egyre többször jártam a kreatív-hobbi boltokba, rengeteget olvastam. Ez a mai napig így van. Én jól érzem így magam, de a környezetem (munkatársak, család, barátok) ezt nem fogadják el, és már az agyamra mennek vele.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem hiányzik a szerelem, de nem érzem "késznek" magam egy kapcsolatra. Úgy érzem, hogy túl sok dolog bánt még a múltból, amit előbb le szeretnék zárni, és majd utána ismerkedni.

A családomtól mindig azt hallgatom, hogy miért nem mozdulok ki itthonról, így fogok besavanyodni. A kollégáimtól heti rendszerességgel megkapom, hogy munkamániás vagyok, és ez így nem jó, ennek rossz vége lesz. Barátaim abszolút jó szándékkal mondják, de már tőlük is rosszul esik: így fogok megöregedni, egyedül. Mert mire odajutok, hogy randizhatnék, azt se tudom majd mi fán terem.

Volt olyan, aki azt mondta, hogy én leszek a tipikus macskás vénasszony, akinek 70 évesen 80 macskája van és utálja az egész környék.

Próbáltam elmagyarázni nekik, hogy mik az okok, de egy idő után olyan lett, mint egy kihallgatás: "És miért nem?" "Miért gondolod ezt?" stb.

Mit tegyek-mondjak, hogy leszálljanak végre erről a témáról?

Köszönöm.