Éreztetek már olyat, hogy nincs létjogosultságotok?

Kevés barátom van. Aki mélyebben megismer, rendszerint elfordul tőlem. Aki jó barát, azzal se mindennapi és igazán szoros a kapcsolat. Nincs barátnőm, csak egyszer volt és nem volt túl mély. Azt hiszem, ő is csak ki akarta próbálni, milyen egy kapcsolat... Szerelmes vagyok és nem tudom kiélni, akit szeretek, azt úgy látom, nem érdekli igazán. Nem tudom belevinni az érzelmeimet a dologba, mert túl mélyre el vannak temetve, csak felszínesen beszélgetek vele. Csak megjátszom magam, mert félek, ha szerelmet vallanék neki, elijeszteném.

A lányokat egyébként abszolút nem érdeklem. Ezt teljesen komolyan mondom. A környezetemben mindenhol látom, milyen az, amikor egy lány "úgy" néz egy fiúra de rám senki nem néz úgy. Én valami játékon kívüli, aszexuális gyerek vagyok, akire senki még csak nem is gondolna úgy. Úgy érzem, a tudatom kezd leépülni, nem ismerek magamra. Szinte már belenyugodtam abba, hogy sosem lesz szerelmem, hogy én ezt nem kaptam meg, és ez aggasztó. Óriási döntéseket hozok meg úgy, hogy közben teljesen szórakozott vagyok, totál félvállról veszem a legfontosabb dolgokat. A tanulás, a teljesítés nem hoz lázba, mert semminek nem látom úgy értelmét, hogy egyedül vagyok. Több, mint fél éve léptem ebbe a szakaszba és anyukám aggódva nézi, hogy miért van az, hogy az értelmes, régebben mindig határozott fia egyszerűen mintha teljesen le***rná, hogy hova megy egyetemre, mit tanul, mik a részletei, mi lesz belőle, mit akar az élettől. A továbbtanulási döntést a legutolsó pillanatban hoztam meg, "minden-mindegy" alapon. Nincs jövőképem, sehogy nem bírom elképzelni magam, mert annyira bennem van az érzés, hogy nincsenek emberek körülöttem, nem tudok kapcsolatokat kiépíteni és nem bírok a lányokkal kommunikálni, hogy ez minden mást háttérbe szorít. Nem tudok arra gondolni, hogy dolgoznék, mert én még gyerek sem voltam. Nem tudom, hogy mi történik velem, hogy kerülök ide, miért történik ez velem. 20 éves vagyok és 14 éves koromtól kezdve megállt az életem és nem léptem "szintet". Begubózódtam és azóta sem jöttem ki. Nem tanultam meg konfliktusokat kezelni, helyzeteket megoldani, viselkedni, ugyanott vagyok, mint akkor. Munka, karrier, élet teljesen elképzelhetetlen a számomra, mert úgy érzem, még nem értem el oda, hogy ilyesmin gondolkodjak. Addig túl kéne esni az első szerelmen, első nagy barátságokon, kamasz-kalandokon, nyári táborokon, őrültségeken, majd a megérésen, szexualitáson, komolyabb kapcsolatokon, első diákmunkákon, szülőknek besegítésben, fokozatos felnövésen. Én ezeket nem éltem meg. Én olyan, mintha átaludtam volna az elmúlt hat évet. Nem tudom, ki vagyok, mi a célom, miért lélegzem még. Úgy érzem, valamit nem tettem meg, amit meg kellett volna. Vagy inkább sok mindent mulasztottam el megtenni...

Már sokszor felmerült a kérdés, de most erősebben érzem, mint valaha: miért élek? Mi haszna van belőlem a világnak? Senkin nem segítek, csak fogyasztom a szüleim pénzét. Senkit nem bírok boldoggá tenni; a legtöbb emberben leginkább riválist vagy ellenséget látok. Titokban tudom, hogy ha lenne barátnőm, akkor is önző lennék. Egy lánynak sem tudom azt nyújtani, amit elvár egy baráttól. A barátaim egymás után elfordulnak vagy elfelejtenek. Most logikusan az jön, hogyha másokért nem tudok élni, éljek magamért. Nem tudok. Nem élvezem az életet. Nem tudom, mikor voltam igazán, felhőtlenül boldog, de a lelki nyomor teljesen rámtelepedett. Mindig aggódok valamin, félek valamitől. A világ gyönyörű országaiban voltam és sehol nem voltam igazán boldog. Érzem, hogy az lenne a feladatom, hogy a középpontban legyek, hogy embereket irányítsak és felelős legyek értük, felnézzenek rám, példát mutassak, egy lány valódi társa lehessek. Ilyen voltam még gyerekkoromban és ilyen az apám is. Érzem, mi kellene, hogy legyek, de nem bírok! Ahogy kinyitom a számat, egy arrogáns f*szkalap szólal meg, nem én. Aki lekezel, kioktat másokat, hideg logikával elijeszti az embereket és bunkó. Vagy, hogy ezt ellensúlyozza, mindennel egyetért és gyámoltalan. Az a másik oldalam.

Tehát, most van egy kérdésem: ha nem szeret senki és nem szeretek senkit, akkor mi szükség van rám és mi a létjogosultságom? Az, hogy a szüleim lássák, hogy élek? Hát, ez önmagában elég nyomorult életcél, ráadásul szerintem ha így haladok és semmire nem viszem, az annál rosszabb. Nem sajnáltatni akarom magam, csak érdekel, hogy szerintetek milyen szándékkal érdemes nekem élnem. A jövőbe nézek és nem látok semmit! Vagy egy későn kamaszodó, kesergő fiatalembert látok, aki állandóan panaszkodik és koloncként él a szülei nyakán, őrületbe kergetve őket, vagy egy szürke csinovnyikot, aki egész nap egy irodában ül és a körülötte levők, akik buliznak, pletykálnak, hülyülnek, mind kinézik és azt hiszik, szerencsétlen vagy b*zi, mert nincs senkije. Ezt látom. Nincsenek meg a gyerekkori, önbizalomból született, pozitív jövőképeim, amit mások követnek.

Egyszer olvastam egy történetet:

"Honnan tudom, hogy van célja az életemnek?

-Onnan, hogy lélegzel."

Mi történik, ha nem veszek levegőt?