Éreztél már úgy, hogy az élet nem neked való? Hogy nem illesz ebbe a világba?

csak annyit tudok mondani, hogy én 15évesen mindig ezt érzem sajnos se csajügyeim

se semmi nem jön be az életben nekem...

Igen, én 39 éve folyamatosan így érzem magam. Mármint az, hogy nem illek bele a világba. Nem az élet nem nekem való, csak sok tényezője.

Próbálom kifejteni, mivel eléggé sokat filóztam már ezen én is. Alapvetően egy "élni és élni hagyni" elvet vallóemberke vagyok, aki mindenkit békén hagy, ha békén hagyják. Nekem már kezdődött a "nagybetűs élettel" kapcsolatos összeegyeztethetetlenségem, amikor a szüleim kicsi gyerekkoromban elvárták, hogy szófogadó legyek. Azért esett nehezemre, mert magamtól sem csináltam sosem rosszat, soha nem ártottam senkinek, semminek. Amikor azt mondták, hogy tegyem le a cipőimet "szép sorba", akkor én "rondasorba" felkiáltással csakazértis másképp raktam le. Önfejű és öntörvényű voltam, mert ezt a sorbarakást pl. értelmetlennek tartottam. És aztán ez megmaradt később is. Az iskolában sem értettem soha, hogy miért akarja a többi osztálytárs örökké lenyomni a másikakat, azt is fölöslegesnek éreztem. Én úgy voltam vele, hogy a suliba járás egy feladat, ezt elvégzem, igyekszem normális eredményeket produkálni, de az értelmetlen tétnélküli rivalizációt és a fölösleges alakoskodást soha nem éreztem magaménak. És nem azért, mert túlzottan félénk lettem volna, hanem azért, mert ÉRTELMETLENNEK és FÖLÖSLEGESNEK tartottam. Később munkahelyen is. Volt egy sztori, hogy egy cégautóba akksit kellett volna intézni. A cégtől 50m-re lévő akksissal megbeszéltük, jaj de jó lesz, stb. Erre a főnök, csak azért, hogy ne az legyen, amit mi a kollégámmal intéztünk, elküldött a város másik felébe az akksiért. Csak azért, hogy neki és ne nekünk legyen igazunk. Ezeket tartottam és tartom fölösleges "erődemonstrációnak". Ez nálam egy kategória az ösztönállat kutyák dominanciaharcával, amit feleslegesnek, és alacsonyabb szintű, kissé gyarló gyengeségnek tartok. Ugyanez beszélgetésekkor, társaságban amikor valaki mindenáron nagyobbat akar mondani a másiknál, vagy amikor lenézik egymást az emberek bizonyos fogyasztási javak birtoklása miatt. Pro és kontra utálom. Utálom azt, aki lenézi a kisautóst a nagykocsijából, de legalább ennyire utálom az irigységet, amit a nagyautós kap a kisautóstól.

Nekem az (lenne) az életfilozófiám, ahogy írtam is, hogy "élni és élni hagyni", azzal kiegészítve, hogy mindent lehet, ami nekünk jó, ha azzal nem okozunk kárt másoknak. És úgy lenne ideális, ha az emberek meghagynák a többi embertársuknak is azt, hogy éljék az életüket és nem akarná mindenki befolyásolni a többi embert, maga alá gyűrni és zsigerből örökké a saját feljebbvalóságát igazolgatni, bizonygatni. Engem ezek az alantas rivalizációk soha nem érdekeltek. Sosem versengtem a tesiórákon annak idején, mert nem volt tétje és a semmi nem tudott motiválni. Soha nem voltam focidrukker, mert nem láttam értelmét. Hajlandó vagyok küzdeni és mindent elkövetni, versengeni is, ha olyan végeredménnyel kecsegtet, ami tud is motiválni. (Pl sokat dolgozni, hogy jó kocsim, házam lehessen, stb) De a fölösleges nyálverés nem az én asztalom. Sokan emiatt csodabogárnak tartanak, mert a legtöbb ember fényezi magát egy beszélgetés során. Én sem szerénységből nem teszem, hanem feleslegesnek érzem az ilyesmit. Így önmaguktól elszállt, önszidolozó emberek társaságában sem érzem jól magam. De frusztrált kishitűek is idegesítenek. Utálom a panaszkodókat, a panaszkodást és a siránkozást is.

Úgyhogy azért nem illek én e világba, mert az emberek vagy frusztrált panaszkodók, vagy önteltek. Kevés "középutas" van.

Pontosan ezt érzem egész életemben, és van amikor ez nagyon felerősödik, pl. most is egy ilyen periódust élek. Egyszerűen túl gyáva, tesze-tosza, önállótlan és ostoba vagyok az élet legtöbb területén. Van párom már 18 éves korom óta, és imádjuk egymást, vele nagyon jó a kapcsolatunk. Na erre, az egy dologra azt mondom, erre nem panaszkodhatok, az élet ezen területén nagy szerencsém volt. Úgyhogy még így is szerencsésebb vagyok, mint sokan, akiknek még ez sem adatik meg. Viszont az érzem, hogy csak Ő ért meg teljesen, vannak barátaim (nagyon kevesen) akikkel tudok felszabadult lenni, de csak 2 ilyen ember van rajta kívül, és néha előttük is feszengek kicsit. A családom, a párom családja, barátai elvileg kedvelnek, de érzik azt a távolságtartó hűvös, befelé forduló jellememet, ami ellen sajnos nem tudok tenni. Az a baj, hogy félek az emberektől, rajta kívül MINDENKITŐL, még a saját családom társaságában is feszült vagyok, és stresszelek. Egyszerűen nem tudok olyan társaságot találni ahol ne kerítene hatalmába a szorongás érzése, az egyetemi csoporttársaimtól szinte félek. Félek, hogy a hátam mögött megvetnek, közröhej tárgya vagyok, ezért nem merek beszélni se. Vizsgáim egy részét is emiatt rontottam el, egyszerűen bepánikoltam, dadogni kezdtem, és lefagytam. Ennek köszönhetően már mindenki fogyatékosnak tart, érezni is rajtuk a lekezelést, ha nagy ritkán hozzám szólnak. És ez egy ördögi kör, mert ezeknek a kudarcoknak a hatására egyre fogy az önbizalmam, és már tényleg úgy látom, életképtelen vagyok, és sosem fogok munkát találni, a szakmámban nem fogok tudni elhelyezkedni, mert megszólalni félek, egy állásinterjún rögtön elvéreznék. 4 diákmunkáról utasítottak vissza, és állandóan keresem arra is a lehetőséget, de eddig sehova se kellettem. (még interjúra se hívtak be, csak simán elutasítottak). Egyszerűen azt érzem mindenki könnyebben boldogul az életben nálam, nincs még egy ilyen fura szerzemény, mint én. Sajnos az életben egy 0 vagyok, nincs mit szépíteni. Valahogy az emberek is rögtön megérzik rajtam, hogy furcsa vagyok, úgy is bánnak velem, általában lekezelőek, pedig még nem is ismernek. Tudom, a hozzáállásomon is kéne változtatnom, de nagyon nehéz, mert h végre elkezdek hinni magamban, egyből jön valami ami lerombolja azt amit addig nagy nehezen felépítettem. Tipikusan az egy lépést előre, kettőt hátra esete. Nagyon szeretnék változni és azon vagyok, de rettentő kevés sikerélményem volt mostanában, az egyetemen csúszás lesz, ez már biztos, és akkor még gy nyamvadt diákmunka se jön össze. Rajtam kívül mindenkinek össze jön a korosztályomból szinte. A felfogásommal is baj van, állandóan beégek, sok mindent csak többedszerre fgok fel, nehezen, lassan tanulok.

És akkor a baráti kapcsolatokról még annyi, hogy mint említettem összesen 2 barátnőm van, akiben feltétel nélkül megbízok. Ők is hasonló szerencsétlenek, mint én, rajtuk kívül és a páromon kívül senkivel nem érzem magam biztonságban. A párom is hasonlóan érez, mint én egyébként, de legalább neki van munkája és mindig is volt, 18 éves kora óta, és valamivel jobbak a szociális készségei is. Úgy kell elképzelni, hogy az Ő régi baráti köre elég elvont emberekből áll, és mindenki küzd hasonló problémákkal,nem azok a tipikus ,,ma elfogadott emberek". Egyszerűen fogalmazva, lázadó rockerek, (amúgy én is az vagyok, csak nem mutatom ki.) És még ezek előtt az emberek előtt is ,,fura" vagyok, annyira különbözök mindenkitől,(Őt leszámítva persze) egyszerűen ez a világ kitaszít magából néha úgy érzem.

A külsőmmel mások szerint(általában azt mondják legalábbis) nincs baj, túlsúlyos se vagyok, adok magamra, de mégsem felelek meg a mai kor ideáljának, pedig teszek érte, hogy legalább normálisan nézzek ki, ha már belülről nem lehetek 100-as.

Egyébként nem tartom magam rossz embernek se, talán ez még egy jó tulajdonságom, mindig becsületes vagyok, és nem tudnék ártani senkinek sem, tisztelettudó vagyok. Na, de sajnos ezek mit érnek már magukban ebben a világban.

Sokszor ez is a bajom, hogy nem tudom elviselni a sok aljasságot, kegyetlenséget ami ebben a világban folyik.

Sajnálom, hogy ilyen hosszúra sikeredett, de jó érzés volt kiírni azt ami már annyira nyomta a lelkemet, egy kicsit ilyenkor mindig jobb.

22/L

Az igazság az, hogy kamasz koromban 1,5 évig jártam pszichológushoz szintén szorongásos problémák és az abból adódó egyéb gondok miatt. (anorexiás és főleg bulimiás voltam 14-18 éves korom között, ami már nincs jelen az életemben, a párom segített ki belőle azt is mondhatnám). Viszont a pszichológus bevonta a szüleimet is, családterápiába is volt részem, voltam terápián anno vadaskertbe is, de igazán nem mozdított elő semmi érdemi javulást. Ja, hozzáteszem, hogy mikor a vadaskertbe voltam még ott se találtam a helyem (csop. terápia, hasonló korúakkal és problémákkal küzdőkkel), kedveltek és normálisak is voltak velem, de nem alakult ki senkivel szoros ismeretség, mint a többségnek, és meg is jegyezték a két hét leteltével, hogy nem sikerült igazán megismerniük, ,,kicsit" zárkózott vagyok. Mindegy, erről is sokat tudnék írni, de a lényeg, hogy nem igazán szántam el magam azóta újabb pszichoterápiára.

Amúgy nem is gondoltam, hogy ennyi év után még nézed ezt a kérdést, de nagyon örültem, hogy láttad és köszi, hogy írtál!:)