Miért félek ennyire a megpróbáltatásoktól?

A férjem később kezdte a felsőoktatást, mint én. A saját "kezdésem" már a feledés jótékony homályába veszett.

Nála volt az rendszeres, hogy öltönyben toporgott az ajtóban, hogy ő biza' nem megy be vizsgázni,mert hülye hozzá. Volt, hogy már válással fenyegetőztem vagy kituszkoltam az ajtón, hogy legalább dolgozzon meg az egyesért, ne futamodjon meg.

Utólag hálás volt érte :) Minden vizsgája sikerült, a nehézségek csak az ő fejében léteztek.

Tényleg jellemző, hogy az ember összekakálja magát az első vizsgaidőszakban, aztán ahogy rutint szerez, rájön, hogy nincs világvége, ha nem sikerül. Van UV, és eleve nem esznek embert a vizsgákon.

Nekem az vált be, hogy "na és ha nem sikerül? majd megyek UV-ra". Ilyenkor 95%-ban sikerült a vizsgám, ha mégse, akkor tényleg UV-ramentem és ott lett meg. Buktam 2000 Ft vizsgadíjat, na bumm.

Az államvizsga volt nagyon para, ugye ott nincs egy hét múlva ismétlés, csak fél év múlva. Utolsó két nap majd meghaltam a stressztől. Aztán mindenki mondogatta, hogy idáig eljutottál, akkor fél év már nem számít, legrosszabb esetben mész legközelebb.

Annak ellenére, hogy az EGYETLEN tételt húztam ki, amitől rettegtem, átmentem. Utólag visszanézve az államvizsga se volt extrább, mint bármelyik szóbeli vizsga.

Nálam az vált be, hogy azt mondogattam magamnak, hogy

"Nálam sokkal hülyébbeknek is sikerült, akkor nekem is fog."

Amúgy az első vizsgaidőszakomban mindenki azt hitte, hogy mindjárt leesek a székről. Mert ha ideges vagyok, akkor vörösödök, de nagyon, és senki sem hitte el, hogy semmi bajom, csak éppen izgulok. De a mantrától ez elmúlt.

Sok sikert!