Hogyan vígasztaljak meg valakit?

sajnos ez nekem is probléma pedig én már nem vagyok kamasz :S

viszont annyira alkalmazkodó vagyok h ha a barátaimnak rossz kedve van akkor nekem is az lesz :D ha meg jó kedvűek akkor én is... bár ez sztem nem vmi jó.

ha én rosszul érzem magam akkor inkább jobb ha mindenki békén hagy és nem az én problémáimmal foglalkozik

ha meg valaki a környezetemből van rosszul, akkor békén hagyom

én mindig megpróbálok másról beszélgetni, teljesen lényegtelennek tűnő dolgokról és a végén már egész máshol járunk

Próbáld mérlegelni a helyzetet. Ha olyan téma, akkor tényleg azon kell dolgozz, hogy inkább elfelé tereld a figyelmét a dologról, próbáld valami mással felkelteni az érdeklődését. Ha viszont ez tényleg egy fontos helyzet, akkor nézz jól a dolog mögé, és fejtsd ki minél jobban a dolog JÓ oldalait. Meggyőzően, lelkesen magyarázd neki, hogy ebből neki mi jó származhat. Nekem ez mindig működik :) megtörténik néha, hogy jogosnak találom, ha szomorú... és mivel hazudni nem tudok, sem szecskálni, akkor viszont a dologról elterelő kiselőadást választom :D

16/L

A vigasztalás módját rendkívül meghatározzák milyen volt kora gyermekkorunk. Legtöbbünknek mérgező (lelki értelemben).

Párkapcsolatban hozhatunk akár teljesen más vakfoltokat is. Belőlem például nem fakad az együttérzés. Képes vagyok szándékosan beleképzelnem magam a másik helyzetébe de ez csak emberi erőlködés, és elégtelen ahhoz hogy a másik érezze: számíthat rám. Szüleim elhanyagoltak és még terápia előtt állok.

A 18. századi Németország felkarolta az azóta "fekete pedagógiának" nevezett nevelési felfogást, amelynek egyenes következménye lett többek között a fasizmus. Alice Miller a "Kezdetben volt a nevelés"-ben ezt remekül elmagyarázza.

• Csecsemőként, kisgyermekként öntudatlanul elkövetünk mindent a nevelőink szeretetéért, akár a saját EGYÉNISÉGÜNKET IS FELADJUK.

• Akármennyire is elhanyagolnak vagy bántanak a szüleink, kora gyermekkorunkban ösztönösen IDEALIZÁLJUK ŐKET, HOGY SZERESSENEK.

• A bántások és elhanyagolások elleni tehetetlen dühünket tovább fokozza hogy senkivel sem tudjuk megosztani (tudatosságunk elégtelen, nem tudunk beszélni), így - a szerethetőségünk fenntartása érdekében - TUDATLANUL ELFOJTUNK minden olyan ÉRZÉST amely nem talált szeretetre szüleinknél (düh, fájdalom, félelem) és minderre később NEM EMLÉKSZÜNK, elfojtva marad.

• Felcseperedve az elfojtott, tudatlan érzések

az elhanyagolás miatt kényszeres szeretet-éhségként,

a bántalmazások miatt pedig gyűlölet-éhségként hajtva

beazonosíthatatlan INDULATOK ÉS DÜH-KITÖRÉSEK FORMÁJÁBAN BUGYOGNAK A FELSZÍNRE valamilyen levezetésért "kiáltva".

• A TUDATLAN LEVEZETŐ-"SZELEP" lehet pszichoszomatikus betegség, depresszió, függőség (alkohol, drog, szex, munka, társ(aság), szerencsejáték,...), vagy a gyűlölet rávetítése és kiélése a gyengébbeken / kisebbségeken (gyerekek, állatok, cigányok, zsidók, migránsok,...)

•A gyűlölet oka ismeretlen, hisz az ok tudatlanul el van fojtva. Ezért ENYHÜLÉST AD HA BÁRMIRE IS RÁ LEHET VETÍTENI (inkább egy nem-meggyőződött valami, mint a semmi).

• A SAJÁT GYERMEKEINK bármit eltűrő, védtelen, kiszolgáltatott szeretete, ragaszkodása a mindenek feletti LEGIDEÁLISABB TUDATLAN "SZELEP". Mindaddig amíg a kora gyermekkori ELFOJTOTT ÉRZÉSEINKET NEM ÉLJÜK ÁT TUDATOSAN addig bántalmazásainkat és elhanyagolásainkat TUDATLANUL TOVÁBB ADJUK.

Az elfojtott érzések tudatos megélésére - a jelenlegi ismereteink szerint - csak segítséggel van mód, önállóan nem lehetséges.

A ma ismert leghatékonyabb gyógymód a 12 lépést alkalmazó terápiák.

Idézet Alice Miller-től (A tehetséges gyermek drámája):

"Csak a kezelés során válnak ezek, a kisgyerek felfoghatatlan fájdalmát kísérő korai érzések tudatosan átélhetővé. Szinte minden alkalommal a szemünk előtt játszódik le a csoda: láthatjuk, hogy ennyi eltolás, tagadás, elidegenedés mögött mennyi egyéni vonás maradt fenn és jutott felszínre, ahogy megleltük az érzésekhez vezető utat. Mégis félrevezető volna, ha elfogadnánk, hogy a hamis én mögött egy fejlett igazi én lett volna tudatosan elrejtve. A gyermek nem tud arról, hogy mit rejt el. Kurt mindezt a következőképpen fejezte ki: „Üvegházban éltem, ahova a mamám minden pillanatban be tudott nézni. Egy üvegházban semmit nem lehet elrejteni - hacsak nem a föld alá - anélkül, hogy az ember el ne árulná magát. Ám akkor magad sem láthatod."

A felnőtt ember csak akkor képes érzelmeit átélni, ha gyermekkorában szülei vagy azok helyettesítői fogékonyak voltak. Akikkel gyermekkorukban rosszul bántak, ilyesmiről nem beszélhetünk. Őket nem lephetik meg érzések, csak olyan érzéseket engednek kibontakozni, amelyeket belső cenzoruk - szüleik öröksége - megenged és jóváhagy. Ennek a kontrollnak depresszióval, belső ürességérzéssel kell megfizetniük az árát. Az igazi én nem tud kommunikálni, mert tudattalan, és ezért fejletlen állapotban mintegy belső fogságban maradt. A fegyőrökkel való érintkezés nem segíti az eleven fejlődést. Csak a kiszabadulást követően kezdi az én kifejezni magát, akkor indul fejlődésnek, és akkor fejleszti ki kreativitását. És ahol korábban csak a rettegett üresség vagy a szintúgy rettegett nagyzásos fantaziálások léteztek, váratlanul egy életerőben gazdag világ tárul elénk. Nem hazatérésről van szó, mert ez az otthon soha nem létezett. Az otthonra találás most zajlik."

Gyászolónak:

[link]