Őszintén, milyen lehetőségem van még?

LOL, igazi szakember, és igen, kibaszna. Mondjuk fura a helyzet, elvileg már az eleje óta úgy van,hogy ha iszom, akkor nincs értelme járni, mert a szenvedés elől, amit meg kéne élni, az ivásba menekülök, és így elvileg nincs min dolgozni terápia alatt. Ehhez képest azóta is iszom. Volt egy háromhónapos kihagyás, mert egy hónapot a pszichiátrián voltam, és utána két hónapig tökre az volt bennem, hogy te jó ég, nem akarok inni, akkor nagyon bennem volt a pörgés, hogy most hú, de meg fog változni az életem. Aztán persze minden kezdődött előlről. A pszichológusommal 3 hete nem találkoztam, mert a szokásos nyári hathetes szabadságát tölti, na, én azóta minden nap ittam, és utána ketilepttel ütöttem ki magam. Holnap megyek a pszichiáterhez, próbálok őszinte lenni, de félek, hogy visszautal a pszichiátriára. Az a fura, hogy egyébként nem éreztem ott magam olyan rosszul, mégis, utólag visszagondolva én ezt nem akarom újra. A nővérek borzasztóak voltak, a saját gyógyszerelésemről nem kaptam rendes infót, a pszichiáterem a fejébe vette, hogy biztosan bipoláris vagyok, azért pörgök (nem, csak az új szituációk mindig spannolnak, igyekszem ilyenkor magabiztosnak látszani, illetve rengeteg kérdésem volt mindig a pszichiáterhez, mert valamennyire meg akartam tartani a kontrollt az életem felett), de a csoportterápiákon kedvesek voltak a terapeuták, és életemben először tényleg komolyan vettek, mert folyamatosan elbőgtem magam mindenen, ami egyáltalán nem jellemző rám, általában dühvel szoktam mindenre reagálni. Na mindegy, tényleg nem akarok visszamenni, az összes kezelés annyi volt, hogy más antipszichotikumot írtak fel, meg egy tonna rivotrilt szedettek velem, meg ugye a bentlét miatt nem ittam. De semmi nem változott tőle.

Nem tudom, kinek akarok bizonygatni azzal, hogy ezt leírom, de egy évvel ezelőttig legalább nagyjából rendben volt az életem, volt egy munkahelyem, ahol már 3 éve dolgoztam, előtte elvégeztem az alap- és mesterszakot, voltak barátaim. Az egyik legrégebbi barátnőmmel összevesztem 4 hónapja, a másik kettőtől izoláltam magam. Olyan érzésem van, mintha minden egyes hónappal jobban elmerülnék a szarban, és őszintén nem tudom, mit tudnék tenni, tényleg nevetséges, hogy az egyetlen alternatívám a pszichiátria. Azért kerültem be, mert borzasztóan leittam magam és megvágtam magam,és a sgélyvonal azt tanácsolta, hogy hívjam ki a mentőket, és hiába mondtam a telefonban, hogy sem ön-, sem közveszélyes nem vagyok, bevittek. Most sokkal veszélyesebb vagyok magamra szerintem, őszintén nem tudom, meddig fogja ezt bírni a májam, bár tartok tőle, hogy elég sokáig. 100+-ra jön ki, amennyit havonta pszichológusra és pszichiáterre költök, és mégis ez van. Ezt is csak azért írom, mert a napom fénypontja, amikor este végre elkezdek inni, és olyankor be nem áll a szám (senkit ne tévesszen meg a központozás, képtelen vagyok nem helyesen írni). Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy mégis mi ez az ellátás. A pszichológusom is kb annyit tudott mondani az utolsó alkalommal, hogy 1.) valamilyen addiktológiai ellátás jó lenne, 2.) segítséget kérni, bekerülni megint a pszichiátriára nem szégyen. A gond csak az, hogy nem az ivás a legnagyobb probléma, kb 70%-ban az a gond, hogy annyira üres az életem, hogy csak inni tudok. Ha jobb lenne, akkor beszélhetnénk addiktológiai ellátásról, mert valószínűleg akkor sem tudnám (sajnos) olyan könnyen abbahagyni, de amíg az ok, amiért iszom, fennáll, teljesen lehetetlen az egész.

Én csak annyit szeretnék, hogy legyen valami, ami megtart, és ehhez a heti egy terápia, ami inkább hosszabb (=nagyon hosszú) távon tud hatni, édeskevés. De más meg nincs. Hónapok óta megy a huzavona a pszichiáterrel, hogy folyamatosan szólok, hogy semmi se jobb, akkor megy a próbálgatás, hogy esetleg több hangulatstabilizáló, hagyjuk el esetleg az antidepresszánst, de semmitől sem lesz jobb. Közben meg tökre látom, hogy objektíve nem tud mitől jobb lenni, nincsenek rendes emberi kapcsolataim, hát mitől lenne jó a hangulatom, de ezen egyszerűen nem tudok változtatni.

Na, hát egy újabb helyzetjelentés: az augusztusom klasszikus depresszióban telt, kb vártam, hogy mikor lesz vége a napnak, és mikor ihatok megint (volt, hogy nem tudtam megvárni az estét). Aztán augusztus végén hívta, hogy várnak vissza a régi állásomba, amit tavaly otthagytam. Egy hete vagyok itt, egy csomó mindenben olyan, mintha el se mentem volna, az a helyzet, hogy imádtam a csapatot, a munkával se volt gondom, csak tavaly azt hittem, hogy a rossz hangulatomon segítene valami új, meg megsértődtem, hogy semennyivel se akartak emelni a fizetésemen,amikor volt már ajánlatom máshonnan. Most megkaptam a tavalyi fizetési igényt (bár nyilván kevesebbet ér az infláció miatt, mint tavaly, de akkor is elég jó), viszont megint iszonyúan szorongok az állásom miatt, hogy nem leszek elég jó. Nyilván, ha eddig jó voltam, most miért ne lennék az, hát nyilván erre is gyártottam egy magyarázatot: most keresnek még egy embert erre a pozícióra, mi van, ha a második legjobbat felveszik a helyemre, mert kiderül,hogy én mégse vagyok elég jó (volt már amúgy ilyen, hogy valakit nem vettek fel rögtön, mert mást választottak, aztán amikor nyílt új pozi pár hónappal később, felhívták). Csak abban bízom, hogy ez is csak a szokásos durva szorongás, ami akkor is elkísért vagy egy évig, amikor kezdtem.

Sajnos az alkoholfogyasztásom még mindig túl sok. Kb egyszerre kaptam meg ezt a hírt, hogy visszavesznek, meg kezdtem el addiktológushoz járni, a mindennapos ivás az elmúlt 2-3 hétben heti 3-ra korlátozódott, és valamelyest a mértéke is csökkent (eleve redukáltam napi két sörre, és tegnapelőtt ittam először a héten, egy sört). Viszont ma pl. megint iszom,mert annyira rettenetesen szorongok. Nekem ez, hogy visszamehettem, egy hatalmas ajándék, ezerszer is megbántam, hogy elmentem, nagyon szeretem a kollégáimat és az egész légkört is, és ennél rugalmasabb munkáltatóval, mint ez a cég, még sosem találkoztam. Ezért is annyira ijesztő, hogy el fogom cseszni, de persze mindig találok arra okot, hogy miért totál érthető a szorongásom.

Rosszul is érzem magam amiatt, hogy magamtól nem voltam képes kikaparni magam a szarból, hanem ez kellett, és most nagyon félek, mert ha ezt elcseszem, akkor nem tudom, mi lesz, úgy érzem, hogy magamtól képtelen vagyok bármire is. A "szerencse" az, hogy amikor rettenetesen szorongok, képes vagyok estig dolgozni meg hétvégén is, szóval rendesen beleteszem az energiát. Szorongani még mindig jobb sokszor,mint depresszióban lenni, mert legalább élni akarok, még ha csak azért is, hogy dolgozhassak.

Igazából most a fejembe vettem, hogy tavaly azért voltam elég jó, mert tudtam, hogy amennyit kapok, azért más úgyse vállalná el, most viszont van pénz, és lehet, hogy meg se érdemlem a jelenlegi fizut, és erre ők is rá fognak jönni.

Igen, én is tudom, hogy mennyire túlzó ez az egész, de nagyon nehezen hesegetem el ezeket a gondolatokat, csak félig-meddig sikerül. Néha annyira örülnék, ha nem kéne az életem 80%-ában vagy ilyen, vagy depresszív gondolatokkal küzdenem. Viszont most egy kicsit van bennem küzdeni vágyás. Észrevettem például, hogy bármilyen fizikai tevékenység (tegnap pl. egy kanapét raktam össze) eltereli a figyelmemet, és persze ezekre nagyon nehéz rávennem magam, mert dolgoznom és szoronganom KELL, de igyekszem.

Ugyanez a terápiára, múlt alkalommal úgy éreztem, hogy legalább részben tudok beszélni számomra nagyon nehéz dolgokról.