Mi bánt? Írd ki magadból!

Jó, jó, látom, megjelentek a szájberhuszárok, akik nyomják a politikailag korrekt dumáikat is. Belátom, tényleg elég cinikus voltam, már rájöttem, hogy a legtöbbször az árral szembe megyek. Persze azért cinikus választ adni egy cinikus felvetésre... Hát nem is tudom, melyikünk a jobb. Háhá.

Egyébként meg tudom, miért nem tudok aludni, nem kell nekem ehhez specialista, rajta is vagyok az ügyön, hogy megszűnjön ez a "probléma".

Persze, tényleg, néhány embernek jobb, ha sírdogál, meg kiönti a lelkét, én viszont annak a híve vagyok, hogy több energiát emészt fel a sajnálkozás, mint amennyivel meg lehetne oldani a helyzetet. Igen.

És egyébként is én voltam vérig alázva azzal, hogy "ez legyen a legnagyobb gondod az életben"

Kettőspontdé!

Tudom, 13 éves kérdés, de ki akarom önteni a szívem, mert nem hallgat meg senki ezzel kapcsolatban. Az sem érdekel, ha nem olvassa el senki!

Hosszú lesz.

Szóval a 20-as éveim elején járok, van három szakmám, most csinálom levelezőn a negyediket, jogsim van, fegyverismereti vizsgám, érettségim, és 1-2 vagyontárgyam. Ezek rendben vannak, ezekre büszke vagyok. Sok oldalról jön is ezek miatt az irigység, de mindenki csak ezeket irigyli, azt ami emögött van arra már senki nem kíváncsi. Én ezekért havi 300-400 órákat dolgozom, amivel nincs bajom, mert szeretem a munkám, és jól meg is fizetnek hála az égnek. De mégsem vagyok elégedett.

1,5 évvel ezelőtt elvesztettem egy fontos személyt az életemben, depressziòs lettem, és emellè elég sok minden más is a nyakamba hullott. Pl kirúgtak az akkori munkahelyemről egyik napról a másikra, balesetem volt, amiatt fel is jelentettek/ez mai napig tart/, megba sztak egy halom pénzre, lerobbantam az autómmal az autópályán, majdnem ott döglöttem meg, nem tudtam elhelyezkedni dolgozni, így felgyűlt rengeteg tartozás, stb. Voltak még ezektől is rosszabbak, de azokat inkább nem írnám ki.

Összeomlott az életem egyik percről a másikra. Előtte minden rendben volt. Egyedül, a magam urakènt éltem, megvoltam a fizumbòl, kirándulgattam, stb. Aztán beütött a trè, és minden a kútba zuhant. Azt hittem nem bírom ki, és megölöm magam. Nem tettem.

Teltek a hónapok, és egyszer kaptam egy állásajànlatot a semmiből/egy ismerős által/, amit el is fogadtam azonnal. Két nap múlva kezdtem is. A meló tetszett, és azóta is itt vagyok.

Kifizettem minden adòsságom, és elkezdtem egyengetni az életem.

Barátom nem volt túl sok az életemben az utóbbi években, de viszont mostanra már egy sincs. Nulla, zérò. Mikor ebbe belegondolok az jut eszembe, hogy mikor gimis voltam, akkor rengeteg haverom volt. Szerintem volt kb 50-60 haverom, meg volt legjobb barátnőm, de annak is egyik percről a másikra lett vége. Az úgynevezett legjobb barátnőm fordította ellenem az összes közös haverunkat, akik a mai napig nem állnak velem szóba, pedig eltelt 6 év. Mit mondott nekik? Fogalmam sincs! De már ez különösebben nem is érdekel.

Ott maradtam így 1-2 emberrel. Velük gimi után kb 2 évig tartottam a kapcsolatot, majd elkoptak. Az egyik azóta férjhez ment, a másiknak élettarsa lett a többi pedig felment Pestre tanulni.

Maradtak más körből emberek, akik a barátaim voltak. Ez összesen két ember. Mindkettő kiment azóta külföldre dolgozni, és nem is beszélek már velük, csak kb félévente egyszer 3 mondatot.

Tehát senki nincs már körülöttem, mindenki elkopott. Rengeteg helyre járok, például múzeumokban, várakba, kastélyokba, túrázni, stb. De mindenhova egyedül megyek, mert egy fél ember nincsen aki jönne velem.

Egy ember van, akivel beszélek. A munkahelyemen egy itteni kisfőnök, vele jóban vagyok, gyakran beszélünk telefonon, stb. De házas, családos ember, szóval biztos nem fogok neki olyat mondani, hogy jöjjön velem bárhova. De nincs köztünk semmi, csak egy barátfèlesèg már kb féléve.

Jöjjön a családom.

Fentebb említettem egy nagy tragèdiàt, ami megtörtènt, nos erre a családom húzott egyet a vállán, és konkrétan leszarta az egészet. A tragédia után én is, és édesanyám is eléggé megzuhantunk, de ők akkor sem segítettek rajtunk semmiben/nem pénz kellett volna, csak lelki támogatás/, pedig mi mindig segítettünk rajtunk. Na, nálam itt betelt a pohár. Ott én szakítottam meg minddel a kapcsolatot. Nekem ilyen csótányokra, akik elfoldordulnak tőlünk nincs szükségem. Azóta sem kerestek amúgy. 1,5 éve nem beszéltem egyikkel se. Sőt a nagyapám azt mondta nekem, hogy dögöljek is meg, pedig én semmi sértőt nem mondtam senkire, csak egyszerűen nem kerestem már őket soha többé.

Tehát rokonaim sincsenek.

Komolyabb pàrkapcsolatom 3,5 éve nem volt. Lazább kapcsolatom 2,5 éve volt utoljára. Emiatt pláne rohadt szánalmasnak érzem magam. Már minden ismerősöm elkelt. Kb hetente teszi ki valaki, hogy megnősült/férjhez ment, jön a gyerek, stb. Nekem meg még egy laza kapcsolatom sincs már nagyon régen. Pedig szerintem nem vagyok csúnya. Oké, sokat dolgozom, sokat vagyok úton a munkám miatt, de ennyi. Mondjuk egyáltalán nem is találkozom hasonló korú emberekkel. Melòban is mindenki elég öreg, múzeumba, várba meg ilyen helyekre meg párban jár az ember, tehát ott sem lehet ismerkedni. Máshova meg nem járok, se bulizni, se diszkòba. Nem érdekelnek már az ilyen helyek. Gimiben kibuliztam magam.

Akik viszont rám vannak kattanva azok a 60-70 éves véntrotty kollégáim! Volt egy hely, ahol dolgoztam, és a 60 éves kollégám szó szerint letepert engem, mert meg akart dugni! Úgy rugdostam le magamról. Volt olyan is, hogy az egyik egy évig zaklatott. Hivogatott, írkàlt, mindent csinált, és mindig azt akarta, hogy menjek el hozzá, meg kínálgatta nekem magát, meg ilyenek. Hozzàteszem, hogy full alkoholista, szottyadt, házas emberről beszélek! Egy józan pillanata sincs, állandóan részeg. Volt amelyik össze akart velem költözni, pedig 62 éves.

Más helyen a 73 éves kollégám próbált rám mászni. Volt amelyik szerelmet is vallott nekem, pedig én soha egyiknek sem tettem félreérthető mozdulatot!

Tudni kell egyébként, hogy a munkám nem fix helyen van, hanem pár hetente mennem kell tovább más településre, és így ismertem meg sok ilyen vénembert, akiknek a nagy része ki akart velem kezdeni.

Volt olyan egyébként amelyik azt mondta, hogy esélyem sincs korombelinèl, már csak maximum valami 70 éves trottyosnak fogok kelleni. Meg ilyenek.

Amúgy már a nagy részüket letiltottam a francba, hogy ne zaklassanak.

Tehát a kapcsolat témáról ennyit.

Korombeli rám sem néz kb. Legutóbb, mikor lett volna egy jelentkező, azzal tök jól indult minden. Hasonló érdeklődési körünk volt, együtt jártunk ide-oda, majd mikor már egy héten keresztül mindennap találkoztunk akkor mutatta meg a valódi énjét. Mindennap hulla részeg volt az is, elindultunk a boltba, és be kellett vele ülni a kocsmába, és ott meg addig ivott, míg ki nem dőlt. Majd az utolsó találkozón még valami tablettát is bevett, és még engem is megkínàlt vele, de elutasítottam. Tehát még drogos is volt. Utána nyilván egyből elküldtem melegebb éghajlatra, mert nekem ilyen nem kell.

Aztán előtte meg volt egy nagy szerelmem, ott tiszta boldogság volt minden. Vele terveztem az életem. Sok éve ismertem már. Megvàltoztam miatta jó irányba, elköltöztem miatta 400 km-re. Mindent hàtrahagytam. Senki nem érdekelt, csak ő. Olyan gyönyörű volt minden...De vége lett. Én akkor voltam 20 éves, és lecserèlt engem egy 16 éves kiscsajra, aki amúgy miután engem kidobott rá két hónapra kidobta őt.

Nagyon mérges lettem, keserű, utáltam mindent. Olyan kisebbségi komplexus gyötört ezután, mint soha senkit. Alig tudtam felállni. Rá félévre meg az akkori legjobb barátnőm is bedobta egyébként a törülközőt, mert egy vadidegen ember, akit én futólag ismertem/kb négyszer beszéltünk/, ő meg egyáltalán nem ismerte telebeszèlte a fejét én rólam, és letiltott engem ezért. Nem is hagyta, hogy megbeszèljük, semmi. 8 év barátságot a kukába dobott egy pár kamu mondat miatt.

Tehát az megint egy törès volt.

Azóta el is költöztünk egyébként. Már egy éve lakom egy olyan helyen, ahol mai napig nem ismer meg mindenki a faluban/jó, nem is sokat vagyok otthon, de akkor is/, és még mindig nincsenek barátaim, se párom.

Ja, van egy úgynevezett barátnőm. Róla majdnem elfelejtettem írni. Neki gyereke van, egyedülálló anyuka. Mióta èlek ismerjük egymást. Neki sincs társasága, így ha abszolút nincs kinek panaszkodnia, akkor fel szokott hívni engem. De ennyi. Sose kérdezi meg, hogy én hogy vagyok, vagy velem mi van. Mindig csak az van, hogy neki rossz, és vigyek már neki ételt, küldjek neki álláshirdetèst, stb. Sajnálom őt, ha tudok szoktam neki segíteni, de nem akarom, hogy kihasználjon. Én dolgozni nem tudok helyette elmenni, pedig már egy éve otthon van, és nem dolgozik. Pedig ő városban él, és lenne munka.

Hát, ennyi az én sztorim. Köszönöm, hogy leírhattam! Kicsit jobb.