Akik 30 és 50 év között vannak, miért nem likeoltok/likeolnak szinte semmit?

> Az akkori előző kommentben arról volt szó, hogy a fiataloknál milyen életfontosságú a like. Mennyire jön elő a virtuális valóság.

> Egy friss példát csatoltam a vitához, hogy megmutassam ez igaz.:)

Csak hát ez az… A lánynak egyáltalán nem a lájkok hiánya a problémája. Igaz abba akar belelátni valamit, ami nem feltétlenül az, amit bele akar látni, és abból akar kiolvasni valamit, amire a lájkolás alkalmatlan. Neki nem lájkokra van szüksége. Neki valamiféle bizonyosságra lenne szüksége a fiúnak a hozzá, illetve a másik lányhoz való viszonyulásáról. Ezt lájkokon keresztül megtudni kb. olyan, mint Beethoven 9. szimfóniáját elmorzézni, vagy elmutogatni. A megoldás persze a problémájára nyilvánvaló lenne, lájk ide vagy oda, egyszerűen csak újra beszélgetnie kellene azzal a fiúval.

> Ha előadóként gyártok egy dalt, klipet forgatok hozzá és posztolom a yt linket face-re, akkor minél több lajk jön rá, minél több komment, megosztás, annál jobban felkapja az algoritmus, és juttatja el több emberhez azok közül akik követik az oldalamat.

> […]

> A lájkok hiánya és a szerintem támogatásnak minősíthető tevekenység megléte, vagy nem léte azonban […]

Igen, itt félig igazad van. Ilyen média, illetve üzleti természetű tartalom esetén a lájkok száma népszerűséget is von maga után. Pontosabban inkább nagyobb közismertséget. Tehát ebben az esetben a lájk közismertségre konvertálható, aminek meg valós következményei lehetnek… Elvileg…

Gyakorlatilag meg az embereknek van egy lájkolási hajlandósága. A Facebook ilyen szempontból nem feltétlenül jó vizsgálódási terület, mert nincs diszlájk gomb. A Youtube esetén már ugye van határozott diszlájk gomb. Ott a minőségről a lájkok és diszlájkok aránya ad jobb rálátást. De megfigyelhető, hogy – tartalom, így célközönség függvényében – kb. 5-20 megtekintésre jut egy-egy értékelés. A lájkok száma önmagában csak a közismertséget mutatja, a minőséget sokkal inkább a lájkok és diszlájkok aránya.

De tegyük fel, hogy úgy általában nő az emberek értékelési – lájkolási – hajlandósága. Ez több lájkot okoz. Igen, de mindenkinek. A nálad rosszabb minőségű és/vagy nálad kevésbé közismert konkurenciának is, meg a nálad jobb minőségű és/vagy nálad közismertebb konkurenciának is. Tehát a lájkolási hajlandóság nem fog téged feljebb vinni a lájkok száma alapján képzett sorrendben. Ha te 100 helyett 200 lájkot kapsz, mert az emberek rászoktak a lájkolásra, akkor Aladár 50 helyett 100 lájkot fog kapni, Béla meg 200 helyett 400-at. Ugyanott vagyunk.

~ ~ ~

Persze lehet „csalni”. De nézzük meg a reklám pszichológiáját. Ha én reklámozok, akkor a termékem közismertebb lesz, többen fognak a boltban „ismerősnek csengő névként” nézni a termékemre, így többen fogják vásárolni. Te is hamarabb veszed meg a Milka csokit, mint a Büklebakk márjákú csokit. Nem azért, mert kipróbáltad a kettőt, és a Milka jobban ízlik, hanem mert a Milkáról hallottál már, a Büklebakkról meg nem.

Mit csinál az ember, ha van elég pénze? Reklámozik, hogy nagyobb ismertségre tegyen szert a konkurenciánál. Így aztán a konkurencia is dönthet, reklámozik, vagy nem. Nyilván jobban jár, ha ő is reklámozik. Így aztán az történik, mintha egy szabadtéri előadáson mindenki székre állna, sőt azon is lábujjhegyre, hogy jobban lásson. Bárkit veszünk, ő jobban jár ezzel, mintha nem tenné. De összességében meg ugyanúgy nem lát jobban senki, csak sokkal kényelmetlenebb lábujjhegyen állni, mint ülni. Viszont aki kimarad ebből – mert nincs széke, neadjisten nincs lába –, az szívja meg.

Így aztán kvázi minden Youtube videó végén végig kell hallgatnom ugyanazt a mantrát. „Ha tetszik, lájkold, iratkozz fel, nyomd meg a csengőt”. Igen, lesz pár százalék, aki amúgy ezt elmulasztaná, de így, hogy felhívták a figyelmet rá, így lájkol. De mivel mindenki ezt csinálja – és itt ez nem kerül pénzbe –, ezért senki nem jár jobban tulajdonképpen, csak az én életemből vesz el napokat, ha összeadjuk azokat a félperceket, amiket ezen mantra hallgatásával töltöttem.

Szóval ja. A lájkok alapján valóban sorba lehet rendezni tartalmakat. De önmagában a lájkolási, értékelési hajlandóság nem igazán változtat jelentősen ezen a sorrenden. Így aztán a lájkok fontosságában igazad is van, meg nem is.

≈ ≈ ≈ ≈ ≈ ≈ ≈

A kérdés szempontjából offtopic, de a beszélgetésünk szempontjából meg nem…

> Szerinted amikor 10 év mulva a gyerekem megkérdezi, hogy "Apa, te olyan jól énekelsz, akkor miért nem vagy híres?" Akkor mit mondok neki?

Azt, hogy a közismertség, de még a közkedveltség sem a minőség függvénye.

> Minél trash-ebb valami annál jobban megy.

És nem, még ilyen fordított előjellel sem. Van mikor valóban értékes dolgok kerülnek divatba.

A lájkokkal el lehet érni egy bizonyos közismertséget. De ez édeskevés. Majka hogy kezdte? Való Világ szereplőként tudtommal. És hogy lett előadó? Leginkább úgy, hogy találkozott Dopemannel. És Dopeman hogyan lett közismert? Őt meg Ganxsta Zolee ismertette össze lemezkiadókkal.

Bizonyos szint felett – és ez a szint nincs túl magasan – a puszta promóció nem sokat ér. Ezerszer többet ér a kapcsolati háló. Anno nekünk volt egy „rockbandánk”. Az egész egy ökörködésből indult egy szülinapi bulin – előkerült egy gitár, mi meg hangfelvételeket készítettünk a minősíthetetlen éneklésről –, de kiderült, hogy lenne igény arra, hogy megtanuljunk kicsit zenélni. De néptáncosok voltunk. A fene se akart híres lenni, éppen elég időt töltöttünk színpadon enélkül is. Egyszerűen csak össze akartunk jönni, zenélni egy kicsit, ha valami sikerült, akkor örömmel, ha nem, akkor legalább szétökörködtük az egészet.

De pl. nem volt basszusgitárosunk. Az egyik tagunk viszont ismert egyet. Elhívtuk őt is. Ő meg kicsit profibbra akarta venni a figurát. Először az ismeretségi körünkben léptünk fel, aztán valamelyik ismerősünk szülinapján, aztán egy lánykollégiumban, aztán egy kocsmában. Egyszerűen fogta magát a srác, és megszervezte. Egyrészt voltak már kapcsolatai, másrészt ezzel új kapcsolatok jöttek létre, összehaverkodtunk egy másik punk együttessel, egy harmadik sráccal, aki meg itt és itt játszott, stb…

Aztán itt is bomlott fel az együttes, mert a tagok felének elege lett ebből a profizmusból, teljesítménykényszerből, vissza akart menni a garázsba ökörködni. A tagok másik fele meg alapított egy másik együttest, ami még nagyobb karriert futott be. Aztán többen mentek tovább egy még ismertebb együttesbe, stb…

Pusztán az, hogy volt egy honlapunk – akkor a közösségi média még nem igazán volt felkapott –, attól nem lettek rajongók. Rajongók az ismeretségi körből jöttek, akik eljöttek egy-egy koncertre, ahova hoztak ismerősöket, akik már önjárónak rajongók lettek. Hogy hol tudtunk megszervezi egy fellépést, az meg nagyban volt függvénye annak, hogy kikkel kötöttünk ismeretséget, ki mit ajánlott, kire lehetett hivatkozni, stb…

Felsőbb szinten meg még inkább így van. Hogy van egy befutott együttesed, mennek a lemezeladások, mennek a koncertek, van egy rajongótábor, onnan megint egy lépcsőfok, hogy a mainstream média felkapjon. Ehhez meg még inkább szükséges a kapcsolati háló.

Nézd meg, vannak igen tehetséges együttesek, előadók, és mégis félbetört a karrierjük idejekorán. Én is ismertem egy baromi jó rockbandát, rendszeresen koncerteztek, de a városon kívül nem igazán voltak ismertek. Pedig tehetség, minőség volt. Aztán voltak olyanok, akik az undergroundból nőtték ki magukat, majdnem mainstream szintre, pedig hát voltak minőségi problémák. Pl. anno imádtuk a Pál utcai fiúk együttest. Pedig a felvételek – már csak a kazettás másolgatás miatt is – silány minőségűek voltak, az énekes meg nemes egyszerűséggel nem tudott énekelni, hogy miért nem dugtuk be a fülünket ilyen hamis éneklés esetén, az rejtély. De volt valami, amiért szerethetők voltak, és ami fontosabb, tudták magukat menedzselni.

Amúgy a tehetségkutatókon, meg a sztárgyárakban sem annyira a tehetség számít. Nem kiforrott a hangod? Semmi gond, fizetjük az énektanárt. Ő sem tudna belőle sokat kihozni? Nem baj, ott a playback. Bénán táncolsz? Fizetjük a táncórákat. Vagy a bénaságodat egyéniségnek adjuk el. Csúnya vagy? Smink, plasztikai sebészet. Ezek mind-mind másodlagosak. De vajon ha befuttatunk, akkor összeomlás nélkül végig tudsz-e nyomni egy országos turnét? Bírod-e a stresszt, az alázást, a neked nem tetsző helyzeteket. Ha igen, akkor oké, a többit meg megoldjuk, van rá keret és technika.

> Egyébként az sem hasznos ha valaki sosem vonódik be érzelmileg egy vitába, hiszen könynen lehet, hogy annyira megszokja a semleges állapotot az érvelések mentén, hogy később a családi vitáknál sem tud involválodni, csakhogy én is idegenszavazzak kicsit, ezáltal pedig a szerettei sínylik meg a családtag elszigetelődését az adott helyzetből.

Nem-nem. :-) Meg kell különböztetni az érzelmek kontrollálását az érzelmek hiányától. Az rendben van, hogy az embernek vannak érzései. Viszont az a helyes, ha az ember a racionalitást helyezi az érzései főlé, és nem fordítva. Ha tudod – racionálisan –, hogy holnap vizsgázol, de nincs kedved tanulni, akkor az a jó, ha a racionalitás győz. Mikor az embernek az érzései irányítják a gondolatait, annak szinte mindig csak szenvedés a vége. (És ilyenkor jön az, hogy az érzések szülik a gondolatokat. „Most túl fáradt vagyok ehhez.” Általában nem igaz, van elég energiád, és pocsékolod is rendesen közben. Nem fáradt vagy, kedved nincs hozzá. De az érzések elhitetik veled, hogy itt egy rajtad kívülálló dologról van szó, amin nincs módod változtatni, sőt így már felelős sem vagy a dolgok alakulásában.)

Én mindig is sztoikus nyugalommal voltam másokkal szemben. Az átlagnál türelmesebb, megértőbb, elnézőbb. A belső érzelmei annál hajlamosabbak voltak eluralni a világomat, szomorúság, depresszió, aggódás, lelkiismeret furdalás. A sztoikus filozófia mélyrehatóbb megismerése ezt is helyretette.

Nem az a bátor ember, aki nem fél. Aki nem fél, az érzelmi fogyatékos. A gyáva embert meg az érzései irányítják. A bátor ember az, aki fél, lehet, hogy rettentően fél, de mégis képes ezt uralni, és a félelmei ellenére megtenni azt, ami szükséges vagy helyes. Sőt a bátor ember az, aki a megfelelő dologtól fél. Egy igaz ügyért vívott csatában nem attól fél, hogy meghal, hanem attól, hogy ha megfutamodik, akkor abban a tudatban kell élnie tovább az életét, hogy tudja, a passzivitása, menekvése miatt mások élete rosszabb lett, nem tett meg mindent, hogy igazságosabbá próbája tenni a világot.

És a vitáknak sem tesz jót az érzelmek eluralkodása, mert valódi érdekütköztetés, kompromisszum- és megoldáskeresés helyett a „vita” a másik érzelmi manipulációjába csap át, és ha „meg is nyeri” az egyik fél a vitát, a vitára okot adó helyzetet nem próbálta meg egyik fél sem megszüntetni. Igen, egy érzelmi természetű vitában fontos, hogy kifejezd a saját érzéseidet. De nem dühösnek kell lenni, és anyázni, hanem *higgadtan* elmondani, hogy mi az, amitől amúgy dühös szoktál lenni, és anyázni támadna kedved, megértetni a másikkal, hogy benned mi milyen érzéseket szül. De ezt csak úgy lehet, ha lehiggadtál, hátraléptél kettőt, és onnan nézed önmagadat. Nem hidegnek (nyersnek, szuperracionálisnak, kvázi robotnak) kell lenni, hanem higgadtnak és kifejezőnek. Nem az a lényeg, hogy a másik lássa az érzéseim kísérőjelenségeit, hanem, hogy tudjon róla, megértse azt, hogy miért születnek meg bennem stb… Nem rácsapni kell az asztalra, hanem megértetni a másikkal, hogy miért csapnál rá néha az asztalra. Az előbbi lehet ijesztő vagy dühítő, de a konfliktus valód feloldásában aligha előremutató.

Az érzések kontrollálásának elsajátítása más szempontból is fontos és hasznos. Ahhoz, hogy kontrolláld az érzéseidet, ahhoz ismerned kell őket. Ez meg állandó figyelmet igényel. Most bátor voltam vagy vakmerő? Gyáva vagy óvatos? Kitartó vagyok vagy makacs? Pontos vagy szőrszálhasogató? Ha kedvesem fél órát késik, akkor dühös vagyok vagy csalódott? Esetleg féltékeny? Vagy szimplán csak unatkozom? Vagy éppen most akarják a saját érzéseim elhitetni velem, hogy emiatt a fél óra miatt nem sikerül valamit időre megcsinálnom, és nem amiatt a három óra miatt, amit előtte pazaroltam el? Ha az ember jobban megérti önmaga érzéseit – ami előfeltétele azok uralásának –, azáltal mások érzéseit is sokkal jobban képes megérteni (ésszel), átérezni (szívvel), elfogadni, tolerálni vagy helyes irányba terelni.

> Csak azért írom ezt, mert nem tudom, azért nem reagálsz néha minden pontra, mert nem tartod fontosnak odaadni a másik igazát, vagy nincs időd mindenre.

Látod, itt van ez a mellékszál itt fent, és könyvet tudnék róla írni. Amúgy igen, nem reagálok mindenre. Van, amivel egyetértek, de nem tartom a téma szempontjából fontosnak. Van, amivel nem értek egyet, de azt sem tartom fontosnak. Vagy fontosnak tartanám, de nem tudom egyelőre megfogalmazni jól a gondolataimat. Vagy nem akarok kilométer hosszú válaszokat írni. (Így is elég hosszúak.) Vagy úgy döntöttem, az ezzel töltendő időt másra fordítom. (Fogalmazhatunk úgy is, hogy nincs időm mindenre reagálni. De ez hazugság lenne. Ideje mindenkinek van bármire. Hogy mire van időd, az nem külső adottság kérdése, hanem döntés kérdése, hogy mire használod fel az időd. Tehát nem időm nincs rá, hanem úgy döntöttem, hogy másra is szánok időt, így „bizonytalan időre” elhalasztottam a válaszadást, reflexiót.)

Vagy pl. külön pedzegettél egy témaszálat, mégpedig a gyerekekhez való viszonyulás kérdését. „Ha a gyereked majd kér egy telefont…”, „Örültem volna én gyerekkoromban, ha…”, „ Azt gondolom többmindent teszek a gyerekemért ha lájkolom a farsangi képét a facebookon”.

Mivel így is sikerült kellő mennyiségű olvasnivalót generálnom, itt is csak a megkülönböztetőképesség erényét tudom újra elővenni. Egy gyerek – gondolom te is ezt gondolod – nem alacsony felnőtt, teljesen más viszonyulást igényel. Nyilván egy hatéves gyerek rajzára azt fogod reagálni, hogy ő milyen ügyes. Nem objektíven nézed, hogy hát itt rosszak a méretarányok, a katica nagyobb, mint a ház ablaka, különben is teljesen rossz a perspektíva, meg a kompozíció, stb… Nem objektíven nézed, hanem a gyerek saját szintjéhez mérten, nem a „produktum” – rajz, ének, akármi – minőségét nézed, hanem azt, hogy mennyit változott, mennyit tanult. De pont ahogy a hatéves gyereket meg kell dicsérni, hogy nagyon szépen énekelt, pont annyira kritikát kell kifejteni, ha valaki 16 évesen produkál ugyanilyen minőséget.

Na jó, ha belementem a témába, akkor csak egy mondatra hadd reagáljak:

> Azt gondolom többmindent teszek a gyerekemért ha lájkolom a farsangi képét a facebookon

Én meg azt gondolom, hogy ez hamis dilemma. Lájkolhatod persze a farsangi képét, de ez édeskevés. Ha csak a gyerek anyagi egzisztenciáját tartod fenn, az hiba. Ha szolgai módon kiszolgálod a gyerek érzelmi vágyait, az is hiba. És mi van, ha leülök a gyerekem mellé, és együtt nézzük meg azt a képet? Mi van, ha együtt keresünk olyan tartalmat, ami őt érdekli, de nekem van szemem hozzá, hogy minőségi tartalmat kínáljak benne? Mi van, ha beszélgetünk is esetleg ezekről, mondjuk pár mondatban én elmondom, hogy X youtuber minecraftos videó nekem sokkal jobban tetszenek, mint Y youtuber videó, ezért, mert ezért? Mi van, ha megkérdezem tőle, hogy neki miért éppen az Y youtuber videó tetszenek inkább? Ha hülyeséget csinál, nem elég eltiltani tőle. Rá kell mutatni, hogy miért hülyeség. Nem kell belőle azonnal tökéletes embert faragni, de mindig egy kicsit a helyes irányba terelni lehet. Szépen, lassan, ha úgy lehet. Akár személyes példán keresztül, hogy én hol követtem el fiatalon – vagy a múlt héten – hasonló hibát, miért lett rossz a következménye, és hogyan lehetne ezt jobban csinálni, és az miért jó.

Én azt látom, hogy sok szülő annyira elmerül abban, hogy anyagi egzisztenciát teremtsen a gyereknek, hogy közben „nem marad ideje”, hogy megismerje. Sok szülő meg annyira azt akarja, hogy a gyereke boldog legyen, hogy elfelejti nevelni. Vagy nevelni próbálná, de valójában csak szabályrendszert dolgoz ki neki, és nem tudást, értékrendet ad át, hanem elváráscsomagokat.

De amúgy tényleg nehéz kérdés ez a nevelés téma. Az internetes jelenlét esetén külön kihívás, hogy hogyan tanítsd meg valamit a gyerekednek jól kezelni, amiről azt látod, hogy a felnőttek egy jelentős része sem volt képes megtanulni jól kezelni.