Akik 30 és 50 év között vannak, miért nem likeoltok/likeolnak szinte semmit?

"trendi"

Magyarul: divatos.

Tényleg nem kéne...

> Az, hogy mondatonként reagáltál, eleve kioktató felütést adott a dolognak, de a programozói lét erre is magyarázat.

Hadd bontsam meg a sort, és kezdjem ezzel. Nem tudom ez mitől kioktatóbb, mintha általánosságban válaszolnék. Általában azért járok el így, mert sok vitában, diskurzusban ad félreértésre okot, hogy nem egyértelmű, hogy egy-egy kijelentés, kinek, minek is szól pontosan. Pl. a „Jól érzékelted, valóban nagyképű írás” az most az én #8-as válaszomról szól? Vagy a te #7-es válaszodról? Vagy valaki más válaszáról? Nyilván sejthető, hogy a #8-as válaszomról szól, de lehet, hogy valaki máshogy értelmezi. Másik oldalról valóban a programozói létemből is fakad, az email őskorában – néha ma is – ez általános gyakorlat volt.

> Az írásod a feléig volt érdekes bocsánat, inkább kódsornak tünt.

Semmi gondom ezzel.

> Érzelem mentes tényfelsorolásnak.

Ez nem hiány, hanem szándékolt törekvés. Egy vitában érdemes háttérbe tolni az érzelmeket, hogy a vita érvek mentén zajló eszmecsere legyen, és ne érzelmi manipuláció, veszekedés, sértegetés, mert abból nem sok értelmes dolog sül ki.

> Van programozó ismerősöm, még sosem sikerült semmiben sem meggyőznöm érdemlegesen, mert mindent IS tud.

Ismerős. :-) De tényleg. Van bennünk programozókban valami ilyen jelleg. Bár én inkább megfordítanám a dolgot. Az, aki erős analizáló és szintetizáló képességgel rendelkezik, az általában megkedveli a programozást, mert ehhez pont ilyen képesség szükséges. De ugyanez a képesség hasznosnak bizonyul más területekről való gondolkodásban, legyen szó politikáról, vallásról, művészetről, kultúráról, társadalmi jelenségekről, filozófiáról. A legtöbb igazán jó programozónak sokféle érdeklődési köre, hobbija van. Valahogy ez ilyen.

> Elfogadom a nárcizmusodat. Olyanom nekem is van, feltételezem neked is.

Elgondolkodtató kérdés. Nyilván mindenkire jellemző, hogy a saját véleményét tekinti helyesnek, az azzal ellentétes véleményt meg kevésbé. Ha nem így lenne, nem az lenne a véleménye, ami. De ezt azért még nem tekinteném nárcizmusnak. Aztán vannak a nárcizmusnak más jellegzetességei, mint pl. az önzés, vagy a mások iránti közömbösség. Ez is benne van valamilyen szinten mindenkiben. Nyilván engem sem, meg téged is hidegen hagy, hogy Francesco Pellegrini Palermói taxisofő cefetül érzi magát, mert megcsalta a felesége. Mivel semmilyen módon nem ismered, nem fog meghatni egy bár számára fontos és szomorú történés, mert ilyen milliókkal történt ma a világban, nem tudsz mindenkivel őszintén együtt érezni. De úgy érdekes kérdés, hogy meddig normális, elfogadott, természetes valami, és mitől kezd jellemhibává, nárcizmussá válni.

Hogy bennem van-e a normális, elfogadott szinten túli nárcizmus? Személyes önvizsgálódásom alapján talán tényleg van egy csipetnyi. Bár ugyan az évek során kedves és kevésbé kedves ismerőseim közvetlenül vagy közvetett módon sokféle hibámra hívták fel a figyelmet, ez nem tartozott közéjük.

> De lehet te sikeresen elkerülöd és csak véletlenül célozgattál a széleskörűbb tájékozottságodra.

Őőő… Hol? Ilyenre nem volt szándékom utalni, semmiféle megállapítást nem tettem a tájékozottságom széleskörűségéről. Maximum úgy általában a korral járó tapasztalatnövekedésről beszéltem *minden* ember esetén.

> Mindettől függetlenül sokmindenben egyet tudnék érteni, csak most nincs kedvem, mert a támogatás, mint kulcs, elbagatelizáltad.

Miért? Azt próbáltam kifejteni, hogy a lájk nem képvisel semmiféle valós tartalmat, a lájkolás nem valós cselekvés, hanem annak csak valamiféle illúziója. Tényleg kíváncsi lennék rá, hogy miért gondolod, hogy ez nem így van, miben látod annak az értékét, hogy egy fényképedet mondjuk nem 12-en, hanem 98-an lájkoltak?

> Neked értéktelen volt a sörözős kép is amit találtál.

Mert az adott ismerős mondjuk egy volt általános iskolai osztálytárs, akivel anno sem voltam különösebben jóban, 20 éve nem váltottunk szót, számomra vadidegen emberekkel látható a fotón. Ja, jó dolog eljárni néha sörözni. Én is szoktam. De az, hogy erről hetente fel is töltök egy fotót, az még a közeli ismerőseim számára is érdektelen egy idő után. Kvázi borítékolható lenne, hogy a héten is feltöltök egy ilyen fotót, ami ugyanúgy néz ki, mint a többi 30. Van ennek bármilyen hírértéke, üzenete? Mi kellene, hogy tetsszen ezen? „Ó, milyen nagyszerű! Aladár – akit sajnos 20 éve nem láttam – a héten is elment sörözni! Ez aztán az örvendetes hír, muszáj hogy kinyilvánítsam, mennyire tetszik ez!”. Nyilván nem…

> Szerintem azt posztolja, hogy magányos.

És ha lájkolom mind a 30 sörözős fotóját, akkor kevésbé lesz talán magányos? Minél több lájkot kap az ilyen fényképeire, annál nagyobb a kontraszt a lájkok száma között, és aközött, hogy hányan hívják fel, hogy „te, nincs kedved eljönni ma esete ide vagy oda”? Ha valakiről lerí, hogy azért posztol hetente ilyen képet, mert magányos, és van annyira közeli ismerősöd, hogy őszintén tudjatok beszélgetni, akkor nem az lenne-e inkább a normális reakció, ha elhívnád dumálni – akár sörözni – egyet, és megtudni, hogy valóban magányos-e, milyen krízisen megy keresztül, és segíteni átvezetni ezen a magányos, célt vesztett időszakon? Nem ér-e ez százezerszer többet, mint egy „lájk, jöhet a következő poszt”? Pedig még ez – mármint megszólítani az illetőt – sem valódi segítség, csak kísérlet rá.

> Ezek szerint mindig letojod azt is.

Amúgy tényleg… Miért is függ össze a kettő? Miért összeegyeztethetetlen az, hogy valami igenis érdekel, és az, hogy történetesen nem nyomsz meg egy gombot egy weboldalon?

> Programozótól nem várok EQ-t, mert az IQ kikönyökli a helyét.

Pedig egész jól korrelál a kettő (most félretéve azt, hogy az EQ mennyire aluldefiniált tartalommal bír, mennyire jár gyerekcipőben a kutatása). Az intelligencia valamiféle mintafelismerő képesség, a szabályok, az összefüggések meglátásának képessége. Hogy történetesen absztrakt geometriai formák közötti összefüggésekről, vagy értelmek, reakciók, emberek közötti viszonyok összefüggéseiről szól, az másodlagos. Aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy megtalálja a összefüggésrendszert mondjuk a fizikai összefüggések között, az ugyanúgy rendelkezik azzal a képességgel, hogy megtalálja az összefüggésrendszert az érzelmi jelenségek között.

Vannak persze extrém kivételek, de a magas logikai intelligencia igen gyakran magas érzelmi tudatossággal, nagyobb empátiával, nagyobb együttérző képességgel jár, és viszont.

> Te viszont úgy irtál mint aki nem ért az emberekhez.

No igen, apró töredékből ritkán lehet helyes képet alkotni. A személyiségem megítéléséhez vajmi kevés az, hogy történetesen itt és most higgadt, racionális eszmecserét igyekszem folytatni, szándékosan elkerülve az érzelmi bevonódást. (Nota bene jó ideig néhányan erényként tartották számon, néhányan meg pont jellemhibámként rótták fel, hogy túlságosan kihatnak az érzelmeimre mások, illetve helyzetek, szituációk.)

Egy teljesen más gondolatmenet…

Mikor gyerek voltam, egy ideig egy magyar tévécsatorna volt, aztán kettő. Én már éltem akkor, mikor hétfőnként nem volt tévéadás. Aztán változtak a dolgok, jött a műholdas tévé kora, és már lehetett tudni, hogy több magyar tévécsatorna is lesz. Az volt a várakozásunk, hogy x-szer több tévécsatorna majd x-szer több értékes, érdekes tartalmat fog közvetíteni. És nem így lett. Inkább csak annyi történt, hogy ugyanazt a mennyiségű értékes tartalom sokkal több tévécsatornára oszlott meg. Így aztán minden tévécsatorna x-ed annyira lett értékes.

A netre is igaz ez. Amíg mondjuk fél tucat jobb képességű magyar youtuber csinált mondjuk Minecraft videókat, azoknak volt egy adott minősége. Attól, hogy ennek nyomán csak Magyarországon tízezrével indultak Minecraft tartalmú Youtube csatornák, attól nem lett több értékes tartalom, csak elinflálta az addigi értékes tartalmat is.

A lájk meg olyan dolog, hogy akármennyi lájkot adsz, neked nem lesz sem lájkból, sem bármi másból kevesebb. Aki meg kapja, annak meg kizárólag lájkja lesz több, mása nem. Akkor mennyit ér egy lájk? Mennyire inflálódik el a lájk értéke, ha kvázi korlátlanul osztogathatod. Mennyit ér, ha akármennyit gyűjtesz be, azt semmi másra nem konvertálhatod. Mennyit ér akkor egy lájk? Hát így nem sokat.

Én nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen lenne egy olyan Facebook, ahol egy nap csak három dolgot lájkolhatnál… Vagy egyet. Mennyivel nagyobb súlya, jelentősége lenne egy ilyen képzeletbeli Facebookon két lájknak, mint a jelenlegink száznak. Egy csomó lájkvadász jelenség tűnne el, sejtésem szerint a megosztott tartalmak száma is csökkenne, viszont ezzel együtt nőne a megosztott tartalmak minősége, értéke. (Pont ezért nem fog soha ilyen értékelési rendszert bevezetni egyetlen profitorientált oldal sem.)

Én tényleg ritkán lájkolok tartalmakat. De annál nagyobb súlya van, ha igen. Olyan dolgot lájkolok – „Tetszik”, vagy „Vicces” „reakcióval” –, ami másnap is eszembe jut, és indíttatásom van rá, hogy kedvesemnek, vagy a kollégámnak is megmutassam, vagy megosszam valakivel. Olyan dologra reagálok a „Dühítő” reakcióval, amire másnap is visszagondolok, és még másnap is dühítőnek tartom. Olyan dologra reagálok a „Hűha” reakcióval, ami tényleg olyan, amit másnap, egy közös ismerősünkkel beszélgetve is előhoznék, hogy „láttad, hogy…”, „hallottad, hogy…”. Szerintem sokkal értelmesebb, ha egy lájk valamiféle valós érzelmet fejez ki, mint szimpla, illékony, felületes reflexet, amire már öt perc múlva sem emlékszel.

> Csak a hüvelykujjamat kell használnom telón és maris elmondtam, hogy tetszik a csaj.

Uhh… Még nem olvastam végig a válaszodat, de itt nyomnék egy „Hűha”-t. Elmondtad? Pont, hogy nem, pont hogy megúsztad azt, hogy bármit is elmondj, szavakkal kifejezz, egyedi módon, ami cizelláltan fejezné ki az érzéseidet…

~ ~ ~

Nos… Végigolvastam… És megnyugtató, hogy nem csak én vagyok grafomán. :-)

> Te is face-t használsz melózni, én is.

Azt hiszem, hogy ez is egy kulcsmondat.

Mert valahol arról van szó, hogy fordítva ülünk a lovon. Vegyünk egy másik gyakori témát. Hogyan működik normális esetben egy honlap, egy blog, egy Facebook oldal vagy egy Youtube csatorna? Úgy, hogy nekem van valami gondolatom, van valami üzenetem, amit meg akarnék osztani másokkal. Ennek az átadása a cél. Aztán megkeresem, hogy erre vajon egy honlap, egy blog, vagy egy Youtube csatorna-e a megfelelő eszköz. Igen. Használom a Facebookot. Használom valamilyen célra (amúgy nem csak munkával kapcsolatban, magánéleti területen is. Használom kommunikációra, speciális informálódásra). De itt a GYK-n is nagyon sokan tesznek ki olyan kérdést, hogy valakinek van egy honlapja, és a kérdés az, hogy mit tegyen ki a honlapjára, blogjára, hogy látogatottabb, olvasottabb legyen. Baj van. Megfordult a cél és az eszköz szerepe. (Amúgy az ilyen holnapok 99%-ban a tartalom 99%-a copy-paste tartalom valamilyen portálról, wikipédia oldalról, mindenféle témában, így egy témában sem elmélyülten.)

Mert az a normális működés, hogy ha fel akarok helyezni egy képet a falra, akkor be kell verni hozzá egy szeget, amihez elő kell venni egy kalapácsot. De ezt csinálják sokan? Nem. Előveszik a kalapácsot, mert hát mindenki kalapál valamit, aztán azon megy a gondolkodás, hogy mégis hova kellene beverni egy szöget, hogy mások is azt mondják rá, hogy igen, ezért érdemes volt szeget beverni.

Van még egy jelenség, ami számomra sokkal inkább értelmezhetetlenebb. Addig megértem, hogy valaki a lájkok számán keresztül ítéli meg a saját dolgai értékét. Még azt is megértem, ha valamiféle verseny alakul ki, hogy ki kapott több lájkot mondjuk a profilképére. Viszont van egy helyzet, amit nem tudok értelmezni. Annának van 2000 ismerőse. Nyilván mindenki vágja, hogy ezek közül alsó hangon is 1500 olyan, aki „papíron” ismerős csak, de életében nem látta Annát. És Anna kap 4327 lájkot a profilképére. Nyilvánvaló, és mindenki tudja, hogy nem, nem volt 4327 ember, aki csak úgy véletlenül összefutott Anna profilképével és lájkolta. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy Anna valószínű benne van két tucat „lájkcsere” csoportban. De mégis le akarják körözni. Azt, hogy valaki becsap valakit azt értem. De itt ki csap be kit? Anna is, meg Bea is tudja, hogy a Anna lájkjainak száma köszönő viszonyban sincs azzal, hogy ténylegesen hányan nézték meg, és alkottak róla valódi véleményt. Bea ha még le is körözi Annát és kap a profilképére 4830 lájkot, akkor is Anna is tudni fogja, meg Bea is, hogy ez sincs köszönő viszonyban bármiféle valós értékeléssel. Öncélú verseny, amiben mindenki tudja, hogy mindenki csal. Akkor miért van ekkora tétje. Hogy képes valaki önmagát is becsapni, és értéktelennek tekinteni önmagát a maga 97 lájkjával, és miért tekinti *önmagát* szebbnek, vonzóbbnak, értékesebbnek, ha mindenféle praktikákkal összehozza azt a 4830 lájkot? Hogy képes az ember önmagát is becsapni, mikor tudja, hogy csal?

~ ~ ~

Úgy egy oldalon keresztül sorolod, hogy mi a probléma azzal, ahogy a közösségi oldalakat használjuk. Teljesen jól leírtál egy csomó negatív jelenséget. Láthatóan te is pontosan érzed, hogy ez így nem jó. De számomra meglepő módon és következetlen módon, ebből nem arra a következtetésre jutsz, hogy akkor meg kellene változtatni a működésünket, a viszonyulásunkat az egészhez, hanem arra a következtetésre jutsz, hogy fenn kell tartani ezt a status quot, működtetni kell ezt a rendszer úgy, ahogy most működik, hogy nem csak hogy nem érdemes, vagy nem is lehet, de egyenesen hiba is lenne változtatni ezen. Hol az ifjonti hév, hol a fiatalos idealizmus, hogy a világ nem egy adottság, hanem mi tesszük olyanná, amilyen, így hatalmunkban is áll változtatni, jobbá tenni azt?

~ ~ ~

> A lájk a kodern kor dícsérete.

Inkább a posztmodern koré, ahol a fogalmak kiüresednek, minden értéke és értelme megkérdőjelezhetővé, így megkérdőjelezendővé is vált, mikor magasztaljuk a profánt, és profanizáljuk azt, ami szent, mikor mindenféle értékrend szubjektívvé, viszonylagossá vált, minden csak pillanatnyi, jelenben elfoglalt relációjában számít, bővebb összefüggéseiben nem. Mert a jelenben valóban lehet vicces, vagy cuki egy kiscicás videó. De nincs semmiféle érvénye, nem következik belőle semmi, nem hozod meg a jövőben miatt meg máshogy a döntéseidet. Nincs semmiféle hatása, a tenger homokjába rajzolt ábra.

~ ~ ~

Egy még ide tartozó gondolat. A dicséret fontos. De megdicsérni csak valós teljesítményt lehet és szabad. És igen, ezt az adott illetőhöz kell mérni. Egy 6 éves gyerek esetén valóban teljesítmény, hogy rajzolt egy – magához képest – kimondottan jó képet. Ez tőle dicséretre, elismerésre méltó teljesítmény. Egy 14 évestől meg ugyanaz a rajz már nem az, mert hozzá képest meg ez kevés. Az sem számít, hogy a dicséret tárgya egyébként személy szerint engem megfog-e. Akármennyire nem rajongok pl. a fociért, van annyi empatikus képességem, hogy át tudjam érezni másnak a foci iránti lelkesedését, és őszintén együtt tudjak örülni az örömével, hogy a focicsapat, amiben játszik, az megnyert egy meccset.

De az nem teljesítmény egy felnőttől, vagy egy közel felnőttől, hogy sikeresen eljutott egy kocsmáig. Az sem, hogy lejutott a Balatonra, és sikeresen megnyomta a fényképezőgép gombját. Az sem teljesítmény, hogy kritika nélkül benyalt egy cikket, amiben hosszasan taglalják, hogy a levendula megelőzi a rákot, csökkenti a vérnyomást, megszünteti a náthát, és nem csak mindent is gyógyít, de mindent jobban és 100%-os tökéletességgel, mellékhatás nélkül. Nekem ez nem teljesítmény, hanem pont annak a hiánya. Tisztelet a kivételnek, aki történetesen olyan képet készített a Balatonnál, ami valóban művészi értékkel rendelkezik, ami valóban képes megszólítani valamit az ember lelkében, és nem csak szimpla dokumentálása egy banális, hétköznapi tevékenységnek.

~ ~ ~

A generációk közötti dinamizmus meg egy nagyon érdekes téma. Régebben is érdekes téma volt ez számomra, de mivel jómagam is friss apuka vagyok immár 9 hónapja, még inkább meghatározó elmélkedési téma, számtalan dilemmával. De erről inkább majd később, egy külön válaszban.

Pihentetőül hadd kapcsolódjak a nyelvi vitához is. A magyar nyelv, folyamatosan vesz át szavakat más nyelvektől. Más nyelvek is folyamatosan vesznek át szavakat egymástól. Ez mindig is így volt, mindig is így lesz. Vannak szavak, amikre lehet valamiféle magyarítást találni. Aztán, hogy ezek elterjednek-e, vagy sem, az mindig kérdéses. Pl. ha az informatikát nézzük, akkor a fájl az angol „file” szó átvétele. Szervesült annyira a magyar nyelvben, hogy már magyar kiejtéssel is írjuk. Volt pedig ennek magyarítása, én még találkoztam olyan szoftverekkel, ahol olyan menüpontok voltak, mint „állomány megnyitása”, „állomány mentése”, de valahogy ez az állomány szó nem jött divatban. Más szavaknál meg általánosan elterjedt a magyarított változat: vágólap, súgó stb… Vannak szavak, ahol ingadozik a dolog, él a magyarított és az idegen eredetű szó is: merevlemez vs. winchester, nyomtató vs. printer, lapolvasó vs. szkenner, fényképező(gép) vs. kamera.

A like szót azért nehéz magyarítani, mert az angol nyelvre jellemző, hogy néha azonos alakja van egy szó különböző szófajú alakjának. Pl. az empty szó jelenthet ürítést is, meg üreset is. A comment jelent magyarázást is, meg magyarázatot, megjegyzést is. A like pl. nem ilyen, az alapvetően ige (most félretéve más jelentését). De egy angolnak nem okoz gondot, hogy a like szót főnévként kezelje, „kedvelés” értelemben.

Mit a jelentése a like igének? Tetszik (valami), kedvel, szeret (valamit). A magyar jelentés valahogy megkívánja a tárgyat is. Akkor a like-ot, mint „produktumot”, mint n darab valamit, mint főnevet hogyan magyarítsuk? Tetszikelés? Uhh… Intuitíven nagyon zavaróan hangzik. Kedvelés? Nem, az egy kicsit tágabb értelmű fogalom. Akkor minek nevezzük?

Ilyenkor vesszük át a szó idegen formáját. Elfogadható a like-ol, és a lájkol használata is. Maximum annyi kritikával lehet élni, hogy a helyesírási szabályok szerint egy idegen írásmód szerint írt szó esetén ha a szó hangérték nélküli betűre végződik, vagy a kiejtése „szokatlan”, akkor kötőjellel kapcsoljuk hozzá a toldalékot. De magával a like vagy lájk szóval nincs különösebb gond. Nem nyelvrontás ez. Vagy nem jobban, minthogy a latin eredetű kultúra szót használtad a műveltség helyett. A rengeteg latin eredetű szó sem rontotta, hanem gazdagabbá, kifejezőbbé tette a magyar nyelvet. A lájkol szó nem azért tűnik furának, mert a kereskedelmi média hozta divatba, mert ez nem így van, ők is már csak átvették a hétköznapi szóhasználatot. Azért tűnik a lájkolás kevésbé szervesültnek mondjuk a kultúra szóhoz képest, mert a kultúra sokkal régebben szerversült, a lájkol ige meg még szervesülőfélben van.