Szerintetek egy mentális betegek (akár depressziósok, akár nárcisztikus vagy antiszociális személyiségzavarosok) nem érdemelnek szociális kapcsolatokat, mert tönkreteszik a környezetüket?

Na most ezek között azért van különbség. A nárcisztikus kihasznál téged. Emberileg, pénzügyileg, érzelmileg. Ideig-óráig persze csodálatos embernek tűnik, de komolyan, te ilyennel akarsz barátkozni?

A depressziós nem csinál semmit. Mármint, valószínűleg nem megy veled sehova, nem néz veled filmet, mert semmi nem tudja érdekelni, persze erről nem tehet.

Az antiszociális meg nem szeret senkit/semmit, tárgyként tekint az emberekre, csak a hasznot keresi bennük.

Van még kérdés, miért kerülik az ilyen embereket?

Értem én, hogy betegek, de azt is betegnek bélyegzik, aki lenyúzza más arcát, és magára teszi, a maradék bőrből meg kanapét csinál... igazi álombarát.

Szerintem arról van szó, hogy sokan úgy gondolják, hogy a mentális betegségek mondvacsinált dolgok. Mert ő is szokott szomorú meg fáradt lenni, és az nem betegség, csak egy kis önfegyelem meg szorgalom kellene az illetőnek, meg biztos elkényeztették a szülei. Ebből az alapállásból indulva pedig érthető, hogy valaki úgy gondolkodik, hogy a depresszió miatt betegszabadságon levő ember valójában csak lusta, és ide is azért írogat, mert unatkozik és egy kis figyelmet szeretne. Másrészt meg mindenkinek megvan a maga baja, és ide sokan azért járnak, hogy kieresszék a gőzt meg hogy másoknak továbbadják a napközben begyűjtött feszültséget, így még az átlagosnál is rosszabb a felhozatal. Azért én minden öngyilkosos kérdésnél szoktam látni olyan választ is, aki próbálja lebeszélni az illetőt és leírja, hol kaphat segítséget.

Hogy ki érdemel szociális kapcsolatokat, az szerintem elég kemény dió. Ha idealistán gondolkozunk, akkor persze minden ember megérdemli, mert mindenki mint ember értékes stb. Ugyanakkor az is érthető, hogy a közösségek védik magukat, és hogy a tagok kb. annyit szeretnének kivenni a közösségből, amennyit beletesznek. Megérdemelnék a kapcsolatokat a lelkileg sérült emberek is, de ki adja meg nekik?

A megoldás szerintem az lenne szerintem, ha sokkal komolyabb önismereti fejlesztés lenne része közoktatásnak, és tanítanának némi alap pszichológiát mondjuk biológiaórán. Így mindenki jobban tudná kezelni a helyzetet, sőt, talán kevesebben jutnának el a kifejlett depresszióig. De ez egyelőre csak álom, főleg annak fényében, hogy most merre halad a közoktatás. Most a legjobb, amit tenni lehet, hogy mindenki magát képzi meg a gyerekeit megtanítja a pszichológia alapjaira, így talán lassan elterjednek ezek az infók a társadalomban is.

Aki nem akar azon nem tudsz segíteni. A nárcisztikus isteníti magát, tehát mindenki más a hülye körülötte, és nem ő.

A depressziós úgy érzi, nem értik meg, ígyhát mi értelme, hogy bárkinek is elmondja stb..

Szia! Szívemből szóltál!

Nárcisz vagyok, és szerencsére az én barátaim nem fordultak el tőlem ezért. Igaz, én pszichoterápiára járok folyamatosan, szeretnék változni és gyógyulni.

Ugyanakkor óriási tévhit, hogy a nárcisz istenìti magát. A nárcisz mélyen belül brutál önutálattal küzd. Ezt csak így zárójelben.

"Elszomorít a tény, meg nem segít azon, hogy eddig is értéktelennek éreztem magam emberileg és úgy néz ki, mások szemében tényleg az is vagyok, mert lecsúsztam eddig. És ez csakis az a saját hibám."

A 3. válaszoló vagyok, aki a 4-esnek sorszámozott választ írta. Ott azt írtam le, hogy a társadalom, a "más emberek" szemszögéből nézve mi lenne az ideális, és mi a reális. Ha az egyén szemszögéből nézzük, akkor nagyon másképp fogalmaznék.

Nem vagyok sem orvos, sem pszichológus, sem gyakorló depressziós (vagy legalábbis biztosan nem súlyos), de azért amennyi tapasztalatom van, azt leírom, hátha a hasznodra lesz. A menstuációm környékén szoktam egy-két-három napig úgy érezni, hogy teljesen hasznavehetetlen, értéktelen vagyok, és egyúttal az összes motivációm is köddé válik, hogy változtassak. Aztán pár nap alatt mintegy varázsütésre visszatérnek a normális érzelmeim. Visszanézve teljesen érthetetlen, hogy miért éreztem úgy magam, ahogy. Ha más mesélné, nem én élném át, nem valószínű, hogy el tudnám hinni, amit mond. De pontosan tudom, hogy a következő hónapban minden ugyanúgy meg fog ismétlődni, bármilyen elképzelhetetlennek tűnik is ez, amikor éppen normális vagyok. Emiatt persze jobban el tudom képzelni, hogy milyen lehet depressziósnak lenni (nem három napig, hanem folyamatosan), és hogy miért nehéz ezt annak megérteni, aki nem éli át.

Visszatérve az egyén szemszögére, ha innen nézzük, akkor abból indulok ki, hogy mindenki saját magáért felelős. Amikor ez úgy csapódik le benned, amit írtál, hogy csak a saját hibád a helyzeted, az viszont tévút. Eleve nem csak a saját hibád, mert ha szerencsésebb vagy, könnyebb "pályát" sorsol ki neked az élet, nem ide jutottál volna. Valójában csak arról van szó, hogy magadon kívül senkitől nem várhatod el, hogy kézbe vegye a problémát. Ezt jelenti, hogy magadért vagy felelős. Nem jutsz előre azzal, ha azt kutatod, mit lenne helyes meg erkölcsileg elvárható másoknak érted tenni a társadalmi szolidaritás jegyében. De azzal sem leszel előrébb, ha azt elemzed, hogy mit várhatnál el magadtól, vagy mi lenne elvárható tőled.

Nekem az segít, ha úgy teszem fel a kérdést, hogy mi lenne reális. Hiába határozom el, hogy azon a néhány problémás napon is ugyanolyan szorgalmasan fogok dolgozni, mint máskor, a tapasztalat azt mutatja, hogy hiába lenne ez elvárható, helyes stb., nem szokott sikerülni. Viszont ha azt tűzöm ki, hogy aznap legalább tíz oldalt elolvasok az idegen nyelvű könyvből, amit nyelvtanulás céljából olvasok, akkor lesz rá esélyem, hogy legalább valami hasznosat csináljak aznap, ami több, mint a semmi, ami alapból összejön. Ennek a sikernek a fényében legközelebb lehet, hogy már két dolgot is meg fogok tudni csinálni, és így tovább - nem a végtelenségig, de azért a semmihez képest elég messze juthatok. A realitásokból próbálok létrát építeni, és azon nem gondolkozni, hogy mi lenne az elvárható. Tökmindegy, hogy elvárható vagy nem, ha egyszer nem megy. Bár valószínűleg hajlamos vagyok túlzott elvárásokat képzelni.

Ha azzal a problémával szembesülnék, amit írtál, hogy a rossz napokon az se jó a barátaidnak, hogyha elkerülöd őket, meg az se, ha nem, akkor is valami ilyesmi irányban próbálkoznék. Azt próbálnám megbeszélni velük, hogy vannak kritikus napok, amikor a tapasztalat szerint nem reális, hogy "ezt" és "ezt" tegyem, de reális, hogy "azt" és "azt" vagy "emezt" és "emezt" - szerintük, az ő szemszögükből melyik lenne a jobb? Leszögezném, hogy az igazán jó az "ez" és "ez" lenne, de a tapasztalat szerint ezzel nem reális tervezni. Joguk van hozzá, hogy ne tetsszen neki, hogy az "ez" nem opció, de attól még ugyanúgy nem lesz reális. Az én barátaim többségében mérnökök vagy hasonló végzettségűek, és képesek lennének ilyen formában megérteni a kérdést és válaszolni (nyilván én is azért így fogalmaznám meg, mert én is mérnök vagyok, nekem ez a természetes megfogalmazás).

Fogalmam sincs, hogy segít-e, amit írtam, de ha igen, annak örülök. Végül még egy apróság arra, amit még írtál:

"ilyen emberek között éljek és küzdjek? Akik eldobnak, ha súlyosabb defektet kapok? Nem, valahogy nem motivál."

Miért várod, hogy minden embernek igazán fontos legyél? Lehet, hogy majd lesz egyszer olyan barátod, akinek tényleg fontos vagy. De ilyeneket nem találni minden bokorban.