Mennyire kamu ami a pszichológusoknál történik?

„szerintem a szakembernek kell ráhangolódnia a páciensre és nem a páciensnek a pszichológusra”

Egész pontosan úgy zajlik, hogy a terapeuta kezdi, kvázi mutatja az utat a ráhangolódásban és utána ehhez kell(ene) igazodni a páciensnek (vagy kliensnek, ez valóban jobb szó, használjuk ezt, az én volt terapom is ezt használja).

Szóval elindul egy folyamat, aminek azért van több buktatója. Egyrészt a terapeuta is ember. Vannak olyan problémák, élethelyzetek, amik számára különösen nehezek. Az én terapom pl. egyszer elmondta, hogy ő nem vállal olyan klienst, akiről kiderül, hogy szülőként bántalmazza a saját gyermekét. Velük képtelen együttérezni.

Aztán van még egy sor egyéb tényező, ami az együttműködést elősegíti, vagy akadályozza. Ugyanaz a szakember az egyik klienssel csodákat tesz, a másikkal pedig kudarcot vall. Sok ilyet láttam. Pedig a terapeuta mindenkihez ugyanúgy viszonyul, ugyanúgy képes rájuk hangolódni, ugyanazzal a módszerrel dolgozik, mégis mást vált ki a különböző emberekből. Sokan már néhány alkalom után kilépnek a terápiából. Jellemzően azok, akik

-a családjuk, környezetük unszolására, sőt, zsarolására fordulnak szakemberhez. Bennük nincs meg a valódi elköteleződés a változásra.

-akik önigazolást keresnek, akik azt akarják hallani, hogy ők mindent jól csinálnak és mindenki más hibás. Amikor a terápia nem a várt eredményt hozza számukra, akkor kilépnek.

-akik csodát várnak, azt gondolják, hogy a terapeuta majd „megjavítja” őket, vagy kész megoldásokat kínál számukra a problémákra. Ezt a terapeuta garantáltan nem nyújtja.

Ha az első egy-két hónapon túl is jut a kliens, még mindig vannak újabb lehetséges gátló tényezők, jellemzően a következők:

-a kliens „csevegni” jár a terápiára, megkönnyebbülést vár az ülésektől. A problémák azonban ettől még maradnak, hiszen nem ás mélyre, nem tárja fel a tudattalanban rejtőző okokat – ami nehéz, rettenetesen nehéz és bizony fájdalmas is. A terapeuta itt abban tud segíteni, hogy kinyit egy ajtót, de a kliens dönt, hogy bemegy-e azon az ajtón, betuszkolni akarata ellenére nem lehet! Így aztán előfordul, hogy valaki évekig (akár 5-6 évig!) jár terápiára anélkül, hogy érdemi változás történne, míg ugyanannak a terapeutának más kliensei már rég túl vannak a terápiájukon.

-tipikus (több ilyen esetet láttam!), hogy akkor száll ki valaki a terápiából, amikor jönnek az első érdemi eredmények és már úgy érzi, jól van. Ez azonban csalóka, mert amíg nem sikerül feltárni a problémák gyökerét, átdolgozni a személyiségstruktúrát, megerősíteni az új személyiséget, addig a hatás csak átmeneti. A terápiában lényegében a személyiségfejlődés korábbi állomásai játszódnak újra. És sokan lépnek ki egy épp járni tanuló kisgyermek szintjén, aki már úgy érzi, hogy megy neki egyedül is, elutasítja a szülő felé nyújtott kezét, mert önállóan akar próbálkozni a járással. Ez kb. az a szint, mint amikor én járni tanulva egy összetekert újságot tartva a kezemben meg voltam róla győződve, hogy van kapaszkodóm, támaszom és nem fogadtam el senki segítését, támogatását. De az újság csak a támasz illúzióját adta… Több embert ismerek, akik ezen a ponton már azt hitték, tudnak egyedül is boldogulni és a terapeutájuk tanácsa ellenére befejezték a munkát (a terapeuta ugye senkit nem kényszeríthet együttműködésre, neki el kell fogadnia a kliens döntését és csak reménykedhet, hogy idővel majd visszatér és elfogadja a segítséget). Ezeknél az embereknél azt látom, hogy bár próbálkoznak, de a régi, hibás sémák irányítják a lépéseiket és újra elkövetik a régi hibákat.

-a hárítás. A terápia során apránként tárjuk fel a személyiségünk problémás elemeit és bizony ezek a szembenézések nagyon kínosak és kellemetlenek. Nem egy kellemes érzés belenézni a tükörbe úgy, hogy nem tetszik, amit látok: hogy nem mások a hibásak mindenért, hanem igenis én is tehetek sok mindenről. Nem lehet tudni előre, hogy a páciens mit talál, amikor elkezd mélyre ásni és mennyire tud megküzdeni azzal. Lehet, hogy olyat talál, amivel már képtelen megküzdeni és akkor inkább feladja. Lehet, hogy a szembenézés olyan változást hozna az életében, amit már nem akar felvállalni, ezért hagyja abba. (Pl. van, aki szembesül vele, hogy a párkapcsolata mennyire káros számára, de ahelyett, hogy a kapcsolatát zárná le, inkább a terápiát fejezi be, hogy ne kelljen szembesülnie az igazsággal).

-ellenségeskedés. Az normális, hogy a terápia során áttételek és viszontáttélek lépnek életbe, vagyis a másoktól elszenvedett sérelmeinket a terapeutára vetítjük és ő a visszajelzései révén segíti a feldolgozást. Csakhogy többször előfordul, hogy az indulatáttétel olyan mértékűvé válik, hogy a kliens ellenségessé válik a terapeutájával, látványosan bizalmatlanná, ellenségessé, gyűlölködővé válik. Egy jó terapeuta egy bizonyos szintig (!) ezt tudja kezelni, de ha a kliens hirtelen felindultságában rácsapja az ajtót, akkor tehetetlen! (Bár van, hogy idővel a kliens visszatér, láttam ilyet is, de olyan is előfordul, hogy utólag szégyenkezés, vagy más miatt képtelen vállalni a további együttműködést.) Ide tartozik az indulatáttételek azon formája, amikor a kliens szerelemként kezdi megélni a terapeuta iránti kötődését. Ez normális, de ezt is tudni kell kezelni. Van, aki ezen a ponton ahelyett, hogy beszélne az érzéseiről és hagyná, hogy a terapeuta segítsen fel- és átdolgozni, túl cikinek tartja, ezért inkább abbahagyja a terápiát.

Nagyjából ezeket az akadályokat láttam, tapasztaltam eddig. Egy jó terapeuta nagyon sok mindent tud kezelni, de ahhoz, hogy erre képes legyen, mindenképpen szükséges a kliens együttműködése. És hát a terapeuta is emberből van… neki is szüksége van pozitív megerősítésekre, sikerélményre. Nyilvánvaló tehát, hogy azokkal dolgozik szívesebben, akik önmagukon is intenzíven dolgoznak, akiknél látványos eredményeket lehet elérni. Vannak kliensek, akik „leszívják” a terapeutát és vannak, akik feltöltik. Egy igazán jó szakember pedig igenis válogathat, hogy kivel szeretne együtt dolgozni…

A kliens-terapeuta viszonynak, annak a bizonyos ráhangolódásnak van egy nagyon fontos eleme, amiről kevés szó esik. A szeretet. A szeretet az, ami a terápiában „gyógyító” hatású. Márpedig a szeretet egy olyan érzés, amit nem lehet erőltetni. A terapeuta is ember, ő sem tud mindenkit (egyformán) szeretni. Amikor találkozunk valakivel, még nem lehet tudni, hogy idővel kialakul-e iránta szeretet, ezt irracionális lenne elvárni.

Visszatérve az autószerelős hasonlathoz: a szerelőnek nem kell szeretnie az autót ahhoz, hogy megjavítsa. A terapeuta esetében azonban ettől működik az egész. A szeretettől. Ami vagy jön, vagy nem.

"A pszichológusnál történő két irányú kommunikációval kapcsolatban és megtapasztaltam,hogy milyen az amikor csak én beszélek,majd a végén jön,hogy x ezer ,viszont látásra. "

A pszichológusnál a kommunikáció nem úgy kétirányú, ahogy te azt gondolod. Ez a kommunikáció javarészt nonverbális! Az, hogy odamész a terapeutához és beszélsz, az csak a felszín. Nem ettől történnek a változások, hanem a tudattalanban zajló érzelmi folyamatoktól. Pont ettől más, mint bármilyen más emberi kapcsolat.

Tegyük fel, hogy leülsz egy barátoddal egy kávéra, vagy sörre és el akarsz neki megélni egy problémádat.... mi fog történni? Garantáltan nem fog 50 percen át rád figyelni, meghallgatni, együttérezni veled, hanem nagyjából 5 perc után elkezdi sorolni a saját problémáit, kéretlen tanácsokat kezd el osztogatni, amikkel te semmire nem mész, mert azok az ő megoldásai, nem a tieid!

A pszichológustól ne azt várd, hogy úgy reagáljon, ahogy bárki más tehetné, hiszen akkor felesleges hozzá járnod, akkor beszélgethetnél a buszon a melletted ülővel is.

A terapeutától pont hogy olyasmit kapsz, amit senki mástól: osztatlan figyelmet, együttérzést, elfogadást! Ki mástól kapnád meg ezt? És ha a terapeuta reagál, akkor RÁD reagál, a te problémádra. Nem a sajátjait kezdi el sorolni, nem azt mondja, hogy ő a helyedben mit tenne (mert nincs a helyedben). Abban segít, hogy te találd meg a SAJÁT megoldásodat. Rávezet, ha hagyod!

És hidd el, közben olyan tudattalan folyamatok játszódnak benned, amik változást eredményeznek. A terápia nem attól működik, ami szóban elhangzik! Az csak a jéghegy csúcsa. A változások lenn, a mélyben történnek, a tudattalan szintjén. Pont ettől hatékony a dolog!

Tanuld meg értékelni azt az 50 percnyi osztatlan figyelmet, mert ilyet senki mástól nem kapsz. Próbáld csak ki! Próbálj meg beszélni bárki másnak, de tényleg bárkinek 50 percig a saját problémáidról. Bármibe lefogadom, hogy nem találsz olyan embert (a pszichológuson kívül), aki képes rád figyelni ennyi ideig egyoldalúan.