Neked milyen érzés depressziósnak lenni?

Hasonló nálam is, csak nekem azt mondták h valós okai vannak .

Közben vártam h valaki segit rajtam mint egy gyermek ahogy várja a Mikulást, ahogy én is segitettem masokon .

De nem jött , igy saját magam megmentöjévé váltam 💝

Szerintem az nem is depresszió, mivel a depresszió tartós, minimum hetekig, hónapokig fennálló, időjárástól, környezettől, téged körülvevő emberektől függetlenül való reménytelenség, rosszkedv, pesszimizmus, lehangoltság, időnként ok nélküli zaklatottság, szociális túlérzékenység, és megnövekedett alvásigény összessége.

Ez társulhat pótcselekvésekkel, szenvedélybetegségekkel, de van hogy nem,hanem abszolút kifelé látszik a depisről, hogy el van szigetelődve, és ha be is akarna olvadni valahová sem sikerülne neki a pesszimizmusa miatt, meg mert szociálisan rendkívül könnyen sebezhető, mégha magabiztos akkor is.

Fogalmad sincs a depresszióról szerintem kérdező.

Ami neked volt az max múló rosszkedv.

nekem olyan volt, hogy nem bírtam gondolkozni, nem emlékeztem semmire, üres volt a fejem teljesen, nem voltak semmiféle érzéseim se, alig bírtam mozogni... tudtam "járni", el is mentem, ahova kellett, de sehol nem csináltam semmit, csak néztem, és fel se bírtam fogni, mi történik körülöttem

meg ha valaki beszélt hozzám, azt vagy fel se tudtam fogni, vagy igen, de nagyon lassan, vagy pedig nem bírtam mozgatni a számat, hogy válaszoljak, vagy pedig azt éreztem, hogy "nem értem, nem bí...nem is érde......" még a gondolataimat se bírtam "kimondani" fejben...

Nekem olyan, mintha egy lyuk lenne a melkasomban és egyre üresebb és üresebb leszek. Néha jobb mikor a barátaimmal vagyok, de aztán eszembe jut, hogy mivan ha csak megjátszák hogy a barátaim, és valójában utálnak?

Egy csomószor szoktam sírni, amikor senki nem lát, de legszívesebben egésznap bőgnék.

amikor eszembe jut hogy az idő múlik és múlik, és most 15 éves vagyok de egy pillanat múlva már öreg nénike leszek mert olyyan gyorsan telik az idő.

utálom hogy semmit tevéssel telnek a napjaim, és utálom hogy semmi sem köt le igazán. és tudom hogy öregkoromba bánni fogom hogy nem használtam ki a fiatal éveimet.... borzasztó, utálom magam....

Nálam valami mással is kombinálódik.

A fojtó,belülről szaggató üresség nálam is megvan,de nálam ilyenkor tényleg történik valami váltás és nem én leszek.

Mintha a saját hangomat hallanám a gondolataimban,szinkronban a valódi gondolataimmal. Ezek az agresszív belső hangok mindig engem támadnak.

"Miért csinálod ezt?Ezt az egészet?! Miért nem ölöd meg magad?! Az se menne? Ennyire gyenge vagy?!"

És ezekhez hasonló borzasztóan kegyetlen gondolatok.

Ilyenkor tényleg félek,és egyszerre végtelen gyűlöletet érzek a világ iránt.

Minden szívdobbanás olyan mintha egy hatalmas üres fekete teremben egy vaslemezen dörömbölnének,az agyamban érzem a vér zúgását,a gondolataim elvesztik a körvonalukat.

Aztán vagy elfáradok az egészben,és vége,vagy ki tudom ordítani magamból,de ezt csak akkor ha tökéletesen egyedül vagyok.

Egyébként meg egész nap mintha egy nehéz ólomlepel borulna rám. Nincs erőm vidámnak lenni.

És ahányszor magamba nézek,csak hiányt,ürességet,fekete űrt látok.

Ekkor csak rossz emlékek ,leginkább a magamnak okozott további sérülések és öngyűlölet erősödik,és a kör egyre jobban erősíti magát.

Csak erőszakos,agresszív,önpusztító képzeteken tudok mosolyogni.

Viszont egész nap egy álarc hordására kényszerülök,amitől borzasztóan eláradok.

3 évig voltam eléggé mély depresszióban. Az emberek nem törődtek velem, így én sem magammal. Talán visszagondolva, ami a legjobban megrémít, az az üresség. A mai napig elfog a rettegés ha rágondolok. Állandóan feketében jártam, kendőkkel takargattam a hegeimet. A saját szüleimnek sem tűnt fel, hogy bajok vannak velem. Gyakorlatilag bárkivel el tudtam hitetni, hogy jól vagyok, csak magammal nem. Ha valaki megbántott, gyakorlatilag azonnal megvágtam magam, hiszem sírni évekig képtelen voltam. Pengéket hordtam a zsebeimben, hogy mindig kéznél legyenek. Több tíz depressziós verset írtam.

A szervezetemre sem hatott jól. Keveset ettem, gyakorlatilag napok alatt fogytam több kilót, sok hajam kihullott, állandóan fájt valamim. Fejem, hátam, izületek. Gyakorlatilag semmi sem érdekelt. Kerültem az embereket, bántottam mások érzéseit, ha dühös voltam. Körülbelül mindenki magamra hagyott. Idén nyáron végre összeszedtem magam, és próbálok boldog lenni. Ugyan depressziós már nem vagyok (vagyis nem érzékelem), gyakran törnek rám pánikrohamok, és elég bizarr, skizofréiára utaló tüneteim vannak.

Remélem segítettem megérteni, milyen is a depresszió. 15/L