Mit tehetnék az állapotom ellen?

17 éves lány vagyok, idén kezdtem a 3. évemet a középiskolában. Már pár éve tart nálam egy „állapot”, ami nem jó. 12 éves koromban a szüleim váltak, ami nagyon betett. Az meg mégjobban, hogy láttam anyukámat sírni nem egyszer a dolog miatt. Nem sok idővel rá meghalt a nagypapám. Nagymamám nem tudta feldolgozni még most sem. 4 éve csak sír és sír mikor vele vagyok. Nem sokkal később kialakult az önértékelési zavarom és önbizalom hiányom. Elkezdtem utálni magamat, ami azóta sem szűnt meg. A barátaim elhagytak, így már vakon is megbíztam az emberekben ami nem mondhatni fájdalommentes dolognak mivel a végére mindig pofára estem. Most ott tartok, hogy nem merek odamenni emberekhez. Akibe szerelmes voltam, bántalmazott verbálisan folyamatosan. Persze ő azt hitte ez mind poénos.

Hetedikes voltam amikor megismertem egy lányt a Facebookon, aki az ország másik végén élt. 3 évvel volt nálam csak idősebb. Ez kb. 2012-ben történt. Egy közös rajongás révén ismertem meg, mindketten odavoltunk egy énekesnőért. Tavasszal (2012) kezdtünk el beszélgetni és minden nap beszélgettünk online. Telefonálgattunk is néha, nagyon jól éreztem magamat vele. Nyárra kezdtem el furának érezni az egészet, féltékeny voltam ha más is beszélt vele. Nem olyan enyhe féltékenység.. egyre cifrább gondolataim lettek vele kapcsolatban. Rájöttem szerelmes vagyok/voltam belé. Folyamatosan csak sírtam mert a féltékenységem átment extrémbe, féltem, hogy talál valaki jobbat és elhagy úgy ahogy a többi barátom, amit nyílván nem akartam mert részemről több volt, mint barátság. Ezt ő sok ideig nem tudta. Volt egy lány akivel jóba lett és én csak féltékenykedtem és féltékenykedtem. Közben még ott voltak a dolgok is amiket már említettem. Ha beszélgettek és elkezdtem sírni és csak sírtam. Felhalmozódott az összes problémám és elkezdtem magamat vagdosni. Nem elég, hogy szerelmes voltam egy emberbe, aki tőlem 300 km-re él, nem mondhattam el neki, ráadásul még lány is volt. Itthon bajok voltak a magatartásommal. Forrófejű lettem, legkisebb dolgon is bekaptam ami csak veszekedéseket eredményezett. 8.-ban már pszichológushoz jártam ami nem járt sikerrel. Tavaly a lány kiköltözött Angliába azóta kevesebbet beszélek vele.

Azt hittem, hogy középiskolában megváltoznak a dolgok. Első évemet talán a szerény szóval tudnám jellemezni. Illetve én voltam szerény, nagyon nehezen illeszkedtem be új osztályba. Éppen ezért mert féltem az emberektől, féltem attól mit gondolnak. Második évemet a rettegés töltötte el. Év végére annyira kikészültem, hogy utolsó hónapokban minden este sírtam és szorongtam, tikkelt a szemem. Februárban elvesztettem a nagymamámat rákban. Fel se fogtuk, olyan gyorsan történt minden.

A jelen.. jelenleg egy olyan lányért vagyok oda aki valójában nem is lány. Kikészít a vele való kapcsolatom mert tudom, hogy akar valamit és én is akarok valamit tőle de nincs hozzászokva ahhoz, hogy elfogadják és nem közeledik. Illetve közeledik de mégis néha eltaszít. Ez a másik ami kikészít. Itthon a dolgok nem változtak. Ugyanúgy vannak problémák, kevesebb de mégis nagyobbak. Sokkal rosszabbakat vágnak a fejemhez amik után csak bevonulok szobámba és bömbölök. Apummal a kapcsolatom válás óta.. néma csend van mikor együtt vagyunk. Megkérdezi milyen a suli és ennyi. Beszélhetek neki, nem reagál. Nővéremmel a kapcsolatom most jelenleg is rossz.

Szorongok a suli és emberek miatt, rettegek a jövőmtől, utálom a belsőmet, utálom a külsőmet, nem tudok örülni semminek sem, ha valami jó dolog történik abban is a rosszat keresem. Hozzászoktam az érzéshez, hogy minden rossz és ha nincs semmi akkor generálok magamnak, ezt nem tudatosan teszem. Csak annyit érzek, hogy valami hiányzik az életemből.. nem tudom mit csinálok a suliban, nem tudom mit csinálok a szakon, nem tudom mit akarok, nem tudom mit várok el az élettől, nem tudom mit várok és miért várok el dolgokat az emberektől, nem tudom mit tegyek, hogy jobbá váljak annak a szemében aki fontos.

Orvosi vizsgálaton idén is meg első évemben is 45 percet voltam bent (negyedórás a vizsgálat) mert mindig elbeszélgettek velem kezem miatt. Mindig egy „kiútkereső” szórólappal a kezemben jöttem ki. Idén kineziológust ajánlottak, de nekem nincs ilyenre pénzem.

Remélem nem sikerült túl önsajnáltatóra ez a szöveg, nem az volt a célom. De nagyon jól esett, hogy leírhattam. Köszönöm ha valaki elolvasta.