Mi van velem? Súlyosbodik az állapotom?

Pánikbetegségre szedek Cipralexet 3 hónapja kb, de nem érzem, hogy túl sokat használna. Az erős szorongásom és a pánikrohamaim miatt, elvesztettem a munkám is. 2 hónapja itthon vagyok. Párommal élünk együtt, ő hálisten nagyon mellettem áll. Viszont nem tudom elképzelni, hogy hogy fogok így újra dolgozni. Már attól rosszul vagyok, ha kimegyek az utcára. De sokszor még itthon is. Azt érzem képtelen vagyok bármi feladatot ellátni, mert teljesen eluralkodtak rajtam a rosszullétek. Emiatt szégyellem is magam, mert a páromon élősködök.Semmirekellő haszontalannak érzem magam. Ráadásul a párom már apa akar lenni, és állandóan az a téma, hogy szüljek, legyen családunk... Ez mind szép és jó, de én a jelen állapotomba nem hiszem, hogy bevállalnék egy terhességet és igazából nem is akarok gyereket szülni :( Nem akarok felelősséget vállalni, és szerintem nem is szeretném a gyerekem. Úgy érzem púp lenne a hátamon. Se most, se máskor. Nem hiányzik az életemből. 26 éves vagyok, a párom pedig 33. Attól félek, ha nem szülök pár éven belül, el fog hagyni. Vagy velem marad és elveszem a boldogságát, hogy nem lesz gyereke. Sokszor azt gondolom, hogy boldogtalanná teszem és nem akarom boldogtalanná tenni.

A pánikbetegségem már több éves sztori, de idén nyáron hatalmasodott el úgy, hogy már nem bírtam és muszáj volt pszichiáterhez mennem gyógyszerért. Pszichoterápiára is jártam régen, de semmi értelme nem volt. Mostanra meg nem is hiszek benne, de pénzem nincs rá. Meg buszra ülni sem tudnék a rosszulléteimtől, hogy eljussak. Elfáradtam. Nincs kedvem tovább küszködni, nincs kedvem semmihez, nincs kedvem élni. Azt érzem, hogy púp vagyok a párom hátán. Egy plusz teher, mert egyedül kell fizessen mindent és elnéznie, hogy nem csinálok semmit. Pedig belül iszonyúan örlődök. A szülinapját is el fogom rontani azzal, hogy nem megyek vele szórakozni, meg inni. Amúgy se szeretem az alkoholt, meg a gyógyszerre pláne nem fogok ráinni. Ő meg nélkülem nem fog menni, pedig tudom, hogy szíve szerint menne. Mikorra az egész társaság részeg lesz, mindenki engem fog cseszegetni, hogy miért nem iszok. Nekem ehhez nincs hangulatom. Amúgy se voltam soha ez a beállítottságú, de mióta fokozottabban elkapott a pánik és gyógyszerelek, főleg eszembe se jutna inni. Én leszek az ünneprontó, már előre lelkiismeretfuldalásom van, hogy elrontom a szülinapját.

Barátaim nem nagyon vannak, csak ilyen felületesek, anyámmal nem vagyok jóba, mert rengeteg bajt akasztott a nyakamba egész életembe, testvéreim nincsenek, apám meghalt. Nincs senkim, csak a párom. Ő az egyetlen akit érdekel mi van velem. Mégse akarok neki gyereket szülni. Félek az egésztől, nem érzem, hogy jó anya leszek. Attól tartok, hogy olyan leszek a gyerekemmel, mint anyám volt velem. Így is rengeteg hasonlóságot fedezek fel köztünk, pedig iszonyatosan nem akarok hasonlítani rá (külsőben és jellemben is). Néha azt érzem semmire nem vagyok jó. Se nem dolgozok, nincs célom, nincs hobbim, nincs semmi ami érdekelne, nem akarok szülni, utálok főzni. Abszolút nem vagyok olyan, mint a többi nő. Lehet, hogy depressziós is vagyok?

Mi lesz, ha mégis lesz egyszer gyerekem, és ugyanúgy utálni fogom, ahogy szerintem anyám is utált engem? Akaratlanul is tiszta olyan mentalitású leszek, mint ő. Mit csináljak? Kössem fel magam? Nem lenne hozzá bátorságom sajnos, vagy nem sajnos.